Másképp minden napjuk egy rettegés volna. A terhelő interjúkat adó volt alkalmazottakat pedig motiválhatja a bosszúvágy, ha mondjuk, elveszítették állásukat, vagy akár a tudatlanság is, hiszen az egészségügyi rendszer valóban váltogatásra kényszeríti az orvosságot felírót, és ezzel valóban gyilkosság történhet, csak ezért épp nem az otthon munkatársai a felelősek. Szóval bármi megtörténhet, az azonban nem kétséges, hogy amilyen a rendszer, egész biztosan van vagy lesz olyan otthon Magyarországon, ahol az időseket szándékosan ölik meg.

Miért is állítjuk ezt? Azért, mert a gazdasági érdek ennél a vállalkozásnál a cserélődés logikájára épül, mondhatni, extraprofitot csak ez hoz. A stabil szerény haszon pedig nem mindenütt kigazdálkodható az idősek havi nyugdíjából. Egy példa más területről: a fiatal szervek értékesek, ezért létezik szervkereskedelem, még ha nem is ez a jellemző. Talán előbb is születtek meg a Kóma meg egyéb hasonló fikciók, semhogy a valóságban tapasztalható lett volna hasonló, de nem hiszem, hogy sokan volnának, akik ma kétségbe vonnák a szervkereskedelem meglétét a világban. Hasonlóképp az idősotthonlakók esetében is csak idő kérdése a gazdasági érdek elburjánzása. Először lehet, csak az összeesküvés-elméletek születnek meg: az érdekvezérelt mechanizmusokat átlátva néhány képzeletgazdag ember összerakja paranoiás elképzeléseit, s aztán előbb-utóbb lesz olyan otthon is, ahol a rémálom valósággá válik.

A gondozók szegénysége vagy éppenséggel morális lecsúszása keselyűkké teheti őket. Halottak köré gyűlnek és fosztogatáshoz szoknak, átverik a hozzátartozókat, sikkasztanak stb. Mindig vannak gonosz emberek, akik magatehetetlenekkel és kiszolgáltatottakkal olyasmit íratnak alá, amiben tudatlanul is lemondanak értékeikről. A gonosz embereknél azonban érdekesebbek a mechanizmusok. Ha egy rendszer rossz, lépésenként, anélkül, hogy észrevennék, a dolgozók fásultságukban, esetleg tudatlanságukban és önigazolási kényszerükben szörnyeteggé válhatnak, még csak nem is kell ehhez gonoszaknak lenniük. Egy jó regényíró könnyen meg tudna írni egy olyan folyamatot, ahol a kedves gondozókból akaratuk ellenére szörnyeteg lesz, az egy-két kivételt pedig kirúgják.

Gyakran a halál angyalai magukat nem is tartják szörnyetegnek, mert úgy vélik, csak megszabadítanak valakit a szenvedéseitől. Mindenre találhatók önigazoló morális érvek is.

Nem tudjuk, az Arany Alkonyban mi történt, s könnyen lehet rágalom az egész. Van az otthonnak küldetéstudata, ami azért fontos, mert az ilyen etikai irányelvek köré csoportosul a gondozók önbecsülése és a gondozók és a lakók közti hétköznapi viszony: „Az Arany Alkony Idősotthonokban immár 15 éve nyújtunk szociális szolgáltatást nyugdíjasok, idősek részére Budapesten és környékén” – szól a reklámszöveg. „Hitvallásunk az első idősek otthona megnyitása óta mit sem változott: személyre szabott, biztonságos, méltósággal teli időskort biztosítani minden kedves lakónk számára. Céljaink megvalósításához egyre több szakember csatlakozott hozzánk (pl. háziorvosok, reumatológusok, pszichiáterek, szociális munkások, gyógytornászok stb.), biztos szakmai hátterét nyújtva ezzel a dinamikusan fejlődő Arany Alkony Idősotthonoknak. Hosszú távú céljainkat a folyamatosan változó politikai és gazdasági környezetben is kiegyensúlyozott gazdálkodásunkra építjük.” A siker feltétele az is, hogy az otthon fel tudjon mutatni néhány százéves embert. S mégis, a gazdasági struktúrája az üzemnek elhibázott.

Mindenki látja, láthatja ezt a hibát. Nem volna szabad azoknak az otthonoknak gazdaságilag sikeressé válniuk, ahol gyorsabban cserélődnek a lakók, halnak meg egy-két év után, márpedig a rendszer lényege ez. Ugyan jól jön marketingszempontból egy-két igen idős lakó, de mindenki más csak az üzletet rontja. Nyilvánvaló, ha a társadalmi cél az, hogy valaki soká éljen, akkor nem jutalmazható pénzzel az ellenkezője. Bármilyen erős morális kontroll vagy hivatali eljárás kevés lesz ahhoz, hogy megakadályozza néhány halálgyár megjelenését. Viszont ez nem történne meg, ha a morális és gazdasági érdekek egy irányba mutathatnának.

Kettős racionalitásnak nevezhetők azok a modellek, ahol a gazdasági érdek és a teljesítmény egy irányba mutat. Azok lesznek a jobb társadalmak, a sikeresebbek és civilizáltabbak, ahol az ilyen finomhangolásokat strukturálisan létre tudják hozni.

S vessünk csak egy pillantást akár a felsőoktatási rendszerünk elmúlt éveire, vagy akár az egészségügyünk egészére. Az oktatási rendszerünk a hallgatói létszám maximalizálását tette érdekeltté, következésképpen elég mélyre süllyedt. Nem sikerült összhangba hozni a két racionalitást, a minőséget és a gazdaságot.

Az egészségügyben pedig a háziorvos az után kapja a pénzt, hogy a beteg hányszor tér vissza hozzá, a jutalom tehát nem a meggyógyítás, hanem a folyamatos kezelés után jár.

Az államnak az a feladata, hogy ráleljen a kettős racionalitás struktúráira, az erkölcsöt pedig hagyja az abban dolgozóknak. A rossz állam fordítva működik. Erkölcsöt akar olyan területekre erőltetni, amihez nem ért, és nem alakít ki jó struktúrákat.

A szerző szociológus