Ha Horthy Miklós Budapesten felállítandó lovas szobrára fideszes politikusok asszisztenciájával rendeznek gyűjtést, téboly. A vidéki közterület-átnevezések és az avatandó szobrok kis helyi közösségek rokonszenvét fejezik ki. Egy fővárosi műalkotással a nemzet mutatná ki a háláját. Ezzel tisztelegne az ország a kormányzó emberi és politikusi nagysága, múlhatatlan érdemei előtt. Horthy Miklós szándékait azért sem kívánom vitatni, mert egy politikust az eredményei minősítenek, ezek pedig vitathatatlanok: 24 éves országlásának végén, az első világháború és a forradalmak után talpra állított ország nemzeti vagyonának 40%-a veszett el, amihez ugyanebben az értékben hozzáadódnak a németek és a nyilasok kiszállításai, a szovjet és román csapatok rekvirálásai, pusztításai. Politikájába az ország lakosságának kb. 6,5%-a halt bele: 350 ezer katona, 90 ezer polgári személy, félmillió zsidó. Fogságba közel egymillió magyar került, közülük mintegy 90 ezer ott pusztult. Az ország területe 62 négyzetkilométerrel tovább csökkent. És a mérlegnek nincs másik serpenyője.

A főméltóságú úr történelmi teljesítményét nem a szoborállítók vágyai határozzák meg, hanem a tények. De ha tényleg kellenek a Horthy-mementók, akkor installálják köréjük a lerombolt és kifosztott országot is.

A szerző történész