Történt velem, hogy anno (2008-at írtunk) IWIW-meghívó boldog tulajdonosaként regisztráltam említett oldalon. Profilomat lelkiismeretesen, de azért nem ész nélkül feltöltöttem (akkor még mindenki mindenkit mindenféle korlátozás nélkül láthatott), s úgy tűnt, jó pár olyan emberrel is „megtaláltuk” egymást, akik lemorzsolódtak mellőlem (avagy én mellőlük) életem során. A „megtalálás” öröme bennem hamar csalódássá (én írtam magamról részletesen, ők válaszra semméltattak), bennük a „megtalálás” kíváncsiságuk kielégítésével (hány gyerek, hány férj, hány háziállat, milyen állás, milyen iskolák) okafogyottá vált. Pusztán egy általános iskolai félosztályos találkozó megszervezését érzem nyereségnek, meg egy volt kollégám aktuális munkahelyemre történő invitálását – ha mérleget készítek. (Nem készítek.)

Azonban tapasztalataim összegezvén (szoktam) mind a mai napig nemet mondtam a legújabb (már nem is olyan új) közösségi őrület (Facebook) hívogató szavára. Mert hívni itt is hívtak, nem is egy ember, igaz, ide már meghívó sem kellett. Időközben gyermekeim (aktuálisan kiskamaszok) aktív használókká váltak, s én azt vettem észre magamon, hogy minden FB-vel kapcsolatos hírt, információt elolvasok – elsősorban azért, hogy kellő védelmet nyújthassak nekik, ha erre szükségük van. Közben azért jelentős erőket (verbális) mozgattam meg annak érdekében, hogy megértsék, a dolog mily sekélyes, s a valóságos kapcsolatoknál mennyivel értéktelenebb. Néha azonban gyötört a lelkiismeret (ma már csak múlt időben), hogy olyanról nyilatkozom (határozott véleményt formálva), amit valójában nem is tapasztaltam meg.

És akkor jött az ötlet! Bizonyítani akartam. Hogy a gyerekeimnek avagy önmagamnak? – részletkérdés. Elhatároztam, hogy „megszülöm” Kovács Lillát, a Facebook-fiókot, akinek nem adok semmiféle identitást, csak nevet (és ezzel nemet), aki semmiféle adatot nem fog feltenni magáról (se életkor, se iskolák, se munkahely, se család), érdeklődési körének a férfiakat jelöli meg (egy nőnél ebben semmi extra nincs, de 3 nap után még ezt is levettem, hogy ne befolyásoljon ez sem senkit), s fényképként egy virággal nyomul. És Lilla „megszületett”. 2012. április 16-án vált aktívvá, s találomra bejelölte az első „áldozatot”, aki már másnap horogra akadt. Majd nem volt megállás. Elég volt rákattintani a Facebook által lehetséges ismerősként felkínált emberekre. Lillának egy hét alatt 297 ismerőse lett (ráadásul a 7. napon már akadt két olyan is, aki saját magától jelölte be Lillát, mint jó ismerősét). Ezáltal hozzáfér újdonsült Facebook-barátai mindenféle adatához, képeihez, kommentjéhez. Lilla –azaz én, ha lenne hozzá türelmem és kedvem – az üzenőfalakon keresztül beleláthatna leglényegtelenebb gondolataikba, de azért ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy fontos információkhoz is hozzájuthatna. Ez –tegyük fel – őket nem zavarja.

Az viszont engem annál jobban, hogy ez alatt az egy hét alatt mindöszsze 7 embernek jutott eszébe, hogy rákérdezzen, mielőtt visszajelölte őt: honnan is ismerik egymást… (Lilla ezen alkalmakkor visszakozott, elnézést kért a téves jelölésért.)

Hát ennyit a Facebook kapcsolati tőkéjéről, közösségformáló erejéről… Reményeim szerint egyszer rájönnek a használói, hogy ők nem mások, mint árucikkek, akiknek adatai, identitása, kommentje eladható. Nem mások, mint birkák, akiket ez esetben a marketingvilág (pontosítok: a social networking) vásárán jó pénzért értékesítenek.

Addig is –míg erre várok – jó érzéssel hátradőlhetek: a kísérlet számomra eredménnyel zárult. Lőn bizonyosság – nem vagyok őskövület. Csak racionálisan gondolkodó emocionális lény. A biztonság kedvéért maradnék is az – a saját, jól bevált életem „lájkolom”.

A Facebook részvényeinek nyilvános tőzsdei bevezetését, az IPO-t pedig (szakmai ártalom) valós érdeklődéssel figyelem…