Mert igaz ugyan, hogy Nicolas Sarkozy személyében elveszítette egyik látszólagos szövetségesét, de a helyére lépő Francois Hollandedal látszólag sokat nyert. A megszorításokra épített költségvetési politika elutasításával az elnökválasztást megnyerő politikus elérte, hogy varázsütésre megváltozzon a hangulat. Az Európai Bizottság illetékesei szelídebb húrokat pengetnek, nem is szólva Christine Lagarde-ról, az IMF vezérigazgatójáról, aki a költségvetési hiánycélhoz való makacs ragaszkodást most olyan hibaként jellemezte, amely a gazdasági növekedést kerékbe töri, és szociális robbanáshoz vezethet.

(Ő csak tudja, a megbukott Sarkozy-kormány pénzügyminisztereként jó pár reformcsomag viseli a keze munkáját.) A növekedést tehát serkenteni kell, ha szükséges, a költségvetési hiány rovására is. Ez lehet az új jelszó, igaz, erről a megszorításpárti németeket is meg kell győzni.

Lesz is egynapos EU-csúcs erről a hó végén. Orbán Viktor pedig joggal teheti fel a kérdést: miért nem engedték meg 2010 nyarán az új magyar kormány számára, hogy az elődje által vállalt 3,8 helyett hétszázalékosra emelje a deficitet? Nem itt tartanánk.

Felpöröghetett volna a Matolcsy-gépezet, a hétszázalékos hiány helyett ugyanekkora növekedést produkáltunk volna. Ehelyett jött – bár senki se kérte – az unortodox tévedéspolitika.

S valóban más lenne most a világ? Aligha. Bár a fideszes kampánystábnak kapóra jön, hogy önként kínálja fel magát egy bűnbak, akit majd mindenért kárhoztatni lehet.