Ha átvittük, az egy másik helyzet, mint ahogy a bukás is az. Jó esetben felkelünk, rosszabb verzió, amikor ottmaradunk.

Sűrűn kérdezgetik a tragédiák után, hogy mi, sík vidéki, tengermentes magyarok mi a fenéért megyünk az Antarktiszra, miért kenuzzuk át az Atlanti-óceánt vagy mászunk az Andok és – mint most – a Himalája csúcsaira?

Mert ott a cél, és nem itt, a Kárpát-medencében. Célokat persze itt is találni kinek-kinek gusztusa szerint, de lássuk be, természeti adottságaink nem a kihívást kedvelőket részesítik előnyben. Itt most borzalmasan magas hegyekről, átláthatatlan vízfelületekről és szélsőséges időjárásról beszélünk természeti kihívásként, nem szélsőséges emberi természetről. Mert ezen a téren igen jól el vagyunk látva. Sokkal jobban, mint amennyire szeretnénk. Sokan éppen ezért mennek el.

Időnként elbukunk. Jön egy hatalmas hullám, elsodor egy lavina, elszakad a kötél, és kész.

Kinek tragédia ez? Mindenkinek. Mert egy kicsit mindannyian ott lapátolunk a vízben, tiporjuk a havat, reszketünk a hóban, és kapkodjuk a ritka levegőt. Irigyeljük őket, hogy ott lehetnek, ahol, mert azt hisszük, hogy akár mi is ott lehetnénk. De nem mi megyünk oda, hanem helyettünk ők.

Ez az út az Annapurnára katasztrófával végződött. Ez most igen. Lesznek (és voltak) utak és célok, amelyek sikereket hoznak. Egyszer fent, most éppen lent.

Helyettünk.