Tudom amúgy, hogy mit fog mondani. Fölkészültem rá, éreztem régóta már. Azt mondja, hogy el akar menni. El akarja hagyni az országot, el akar menni örökre. Nem akar itt élni, értsem meg. Megértem, hát hogyne érteném. Csodálkozom is rajta, hogy még ennyien itt vagyunk. Kicsit kevesebben, mint New Yorkban, de azért még elég sokan. Tele van a terasz, felhőtlen arcú emberek süttetik magukat a napon. Nem is értem, hogy miért vagyunk még ilyen sokan.

Huszonegy éves. Bölcsészhallgató Pesten. Az egyetlen testvérem egyetlen gyereke. Ha patetikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy nekem rajta kívül senkim nincs „lefelé”. Leszármazásilag senkim, rajta kívül. S most ül velem szemben, sóhajtozik, s azt kérdezi, hogy támogatom-e abban, hogy külföldre menjen. Jövőre diplomázik, aztán „amilyen gyorsan csak lehet”. Ezt mondja. Innen el, amilyen gyorsan. Kavargatja a kávéját, s megjegyzi mintegy mellékesen, hogy „vége, ez itt reménytelen”. Közben elpirul, rám néz, s bocsánatot kér a szeme. Mintha rólam mondott volna valami rosszat.

Ugyan. Én megértelek. Nem te vagy a hibás.

A bűnösök azok, akik el akarják hitetni veled, hogy a nagyvilágon e kívül nincsen. Ez az örök magyar hazugságok legsúlyosabbika. Ne érezd magad otthon a nagyvilágban, magyar! Ezt követelik tőled születésed óta. Ezt szavalják neked az állami ünnepeken, már az óvodában rákezdik, és folytatják az iskolában, szavalnak, mennydörögnek, sulykolják a fülbe, hogy e kívül nincsen számodra. Húzódj be a Kárpátok eresze alá! Zárd magadra az ajtót, fordulj a fal felé, és álmodj szépeket, magyar! Ezt akarják tőled. S ha nem vagy elég óvatos, bedőlsz nekik. S tényleg úgy mozogsz majd ezen a bolygón egész életedben, mint egy marslakó. A határokon túl mint egy idegen.

Kérdem tőle, hogy hová akar menni. S javaslom neki egyből Franciaországot. Ott van némi rokonság, Marseille-ben nem lenne egyedül. Azt mondja, ne haragudjak, de az nem jó, Franciaország nem. Kérdem megütközve, hogy a világ legszebb országa már miért ne lenne neki jó, mire fölnevet, s odaveti, hogy túl közel van. Úgy érti, túl közel Magyarországhoz. Viccel. De én mindent megértek. Hiszen huszonegy éves. Bölcsészhallgató Pesten. Mit látott közöttünk az elmúlt huszonegy évben, ami maradásra bírta volna? Milyen országot mutattunk föl nekik, az ifjaknak, akik már szabad országban születtek? Miféle rút magyar hazát hoztunk össze nekik szép magyar szavainkból, honpolgárok?

Kavargatom a kávémat, s mondom neki, hogy az a parlamenti párt, amelynek a nevét ebben a rovatban nem fogom leírni, Debrecen határában hat helyen rovásírással akarja föltüntetni a cívisváros nevét. „A rovásírás terjesztése az egyik kulcsa annak, hogy a nemzeti identitás erősödjön.” Ezt tudták szigorú tekintettel, összevont szemöldökkel kitalálni, ezt a zagyvaságot, s milyen rossz magyarsággal. Ezt írták latin betűkkel abba az előterjesztésbe, amiről most csütörtökön tárgyal majd Debrecen városa. Röhögünk rajtuk, jobb ötletünk nincs, egyre csak röhögünk. Majd hirtelen elkomolyodik, s azt mondja: Ausztrália. Nézek rá értetlenül, mire megmagyarázza: oda kellene menni, talán az van a legmesszebb ezektől.

Értitek, honpolgárok?

Ausztrália. Ezt hoztuk össze nekik.