Kollégánkat az a megtiszteltetés érte, hogy a Magyar Hírlap nevű újság vezércikkében „paranoiás elmebetegnek” titulálta. A minősítésért nem kellett sem munkatársunknak, sem lapunknak sokat tennie. 

A jelek szerint ehhez az újságírónak elég elvégeznie a feladatát. Például rákérdezni a miniszterelnök vagyonbevallásának hiányzó adatára. Szalay Tamás Lajos kollégánk ezt tette. Hosszas várakozás után megkapta rá a választ, amelyet az előzményekkel egyetemben megírt a blogjában, majd ennek rövidített változata megjelent a nyomtatott lapban is.

Nem habosítottuk fel, nem csináltunk belőle címlapsztorit, egyszerűen dokumentáltuk a történteket. Ha ez elmebetegségnek számít, akkor a mi szerkesztőségünk egy bolondokháza. A kórból kigyógyulni nem kívánunk, továbbra is alapos vizsgálat alatt tartjuk politikusaink vagyonnyilatkozatait. Nem beteges érdeklődésből, hanem azért, mert ez a szakmánk.

S még sosem volt problémánk más újságírókkal, akik a szakma szabályai szerint ugyanezt tették, függetlenül attól, melyik politikus volt vizsgálatuk tárgya. A paranoia bonyolult betegség, a legváratlanabb helyeken jelentkezik. A publicisztikában azonban – azt tapasztaljuk – csak definíció kérdése. Ha a tényfeltárást írja le így valaki, vállaljuk a címkét.

Van azonban egy olyan érzésünk, hogy a cikkíró szerint mi gyárilag vagyunk paranoiás elmebetegek, lényegében függetlenül attól, mit teszünk. Az erkölcsi és szellemi szétesettségnek ezen a szintjén azonban már nem tudjuk követni a szerzőt. Azt mond, amit akar. Magára hagyjuk.