Aczél Endre: Egy Orbán-interjú margójára
Ám míg a magyar miniszterelnök egy más tartalmakkal is bíró ellenséges európai „szellemáramlatot” vett célba, a pápa (tavaly augusztusban, Spanyolországban) konkrét politikai, kormányzati cselekvéseket. Nevezetesen: a melegházasságok legalizálását, az abortusz megkönnyítését és a kötelező hitoktatás eltörlését. Csupa olyasmit, ami Magyarországon vagy nincs (nem lehet) napirenden, vagy eleve tilalmas, vagy éppenséggel, mint a hitoktatás, bevezetésre vár.
Egyszóval ezt a párhuzamot diszkontáltan fogjuk kezelni, annál is inkább, mert Orbán Viktor egy akár bravúrosnak is mondható fordulattal a szekularizációt egy kalap alá tette a családellenességgel és a nemzeti szuverenitás meghaladásával. A pápától én hasonlót soha nem hallottam, a nemzetekfelettiség kritikáját pedig végképp nem, lévén maga a római katolikus egyház és a Vatikán az Orbán által kárhoztatott nemzetekfelettiség legfontosabb nemzetközi intézménye.
Majd másfél évszázada a protestáns Bismarck kancellárt, a német birodalom atyját a pápaság elleni Kulturkampfjában pontosan ez motiválta. De az imént említett „egy kalap” abszurd voltát az is bizonyítja, hogy korunk Európájában Franciaország egyszerre zászlóvivője a nemzetek feletti uniónak és a nemzeti identitás őrzésének, ápolásának.
Orbán látlelete szerint Európa szenved és hanyatlik, s mindez a keresztény „gyökerektől” való elszakadásra vezethető vissza. Ebben az összefüggésben a miniszterelnök három dolgot említ: a vallástalanságot, a tudományos világfelfogást és az „istentelen kozmoszt”. Nos, ami az aktív vallásgyakorlókat illeti, számuk visszaszorulása kontinentális jelenség, a „hit bástyájának” számító Spanyolországban éppúgy tapasztalható, mint idehaza.
A jelenség oka sokrétű, kétlem, hogy bármi köze volna a keresztény gyökerekhez. Tudományos világfelfogás: remélem, Orbán nem Darwinnal elegyedik kései háborúba, mert ennek esetleg egy újabb „majomper” lesz a vége, miközben a római katolikus egyház – legalább Galilei rehabilitálása óta (1983) – békében él a tudománnyal. Az istenhit pedig: magánügy.
Nagy bajom nem is ezekkel az apróságokkal van. Hanem azzal, hogy 2012-ben egy magát modernnek gondoló ország miniszterelnöke a „keresztény gyökerek” állandó emlegetésével egyetlen vallásfelekezet (a római katolikus) talpnyalójává válik, és az „európai kultúra és civilizáció” hagyományából afféle II. József-i egyetlen tollvonással törli ki a felvilágosodást, a francia forradalmat, Napoleon Code Civile-jét, de még, horribile dictu Luther Mártont is, aki elsőként akarta szekularizálni (világi kézbe adni) az egyházi nagybirtokokat. Angol és amerikai szellemóriásokat nem is említek.
Valamennyiükben az volt a közös, hogy olyan ágacskákat növesztettek ki azokból a bizonyos „keresztény gyökerekből”, amelyek az állam és az egyház szétválasztását fogalmazták meg – a pápaság óhajával ellentétes – parancsként. Az európai társadalomfejlődés őket követte. És egyébként is: a keresztény világnézetből politikai cselekvés nem következik. Amikor következett, gyakran az ellenséges keresztény vallásfelekezetek nagyon véres és kevésbé véres, mára elfeledett háborúiba torkollott. Attól, hogy ma valaki belefullad az adósságaiba vagy vígan él, egyformán lehet „jó keresztény”.
