Mit kezdjünk a torz magyar vitakultúrával?

Eljött az ideje, hogy magunk mögött hagyjunk néhány tévképzetet. Például azt, hogy a demokratikus átmenetet végrehajtottuk azzal, hogy létrehoztuk és működtetjük a demokratikus intézményeket. A demokrácia lényege sokkal inkább abban ragadható meg, hogy hogyan, milyen szellemben működtetjük ezeket az intézményeket, és ennek tükrében hogyan viszonyulnak az állampolgárok ezen intézményekhez: a bizalom vagy az elutasítás a domináns elem.

Ezen a ponton azt kell megállapítanunk, hogy bár az elmúlt húsz évben megteremtettük a demokrácia keretrendszerét, de nem sikerült feltölteni tartalommal, nem sikerült elmélyíteni a demokrácia szellemiségét, nem sikerült azt az értéktöbbletet hozzátenni, amitől az egyén azonosulása, részvétele és elkötelezettsége adottsággá válik. Pont a lényeget felejtettük el adaptálni a nyugati modellekből, s ezáltal a magyar demokrácia olyanná vált, mint az áriák és recitativók nélküli opera – szép, ahogy a zenekar játszik, de a lényeg hiányzik.

Nincs meg a köztudatban az az alapfelismerés, hogy a demokrácia nem égből pottyant adomány, amit kiérdemeltünk, megkaptunk, és innentől alanyi jogon birtoklunk. A nyugati demokráciák fejlődéstörténete eminensen bizonyítja, hogy a demokrácia a demokratikus értékek folyamatos újraértékelésén és újratermelésén alapul. A demokrácia szellemiségének újratermelését a nyílt társadalmi vita és a társadalmi párbeszéd biztosítja. A nyugati társadalmak a demokrácia megkérdőjelezhetetlennek tűnő kérdéseiről is hajlandóak újra és újra vitát nyitni, és hajlamosak akár kiélezett konfliktusokat is vállalni annak érdekében, hogy kiderüljön, mi az a közös metszet, aminek bázisán újraértelmezhető saját közösségi értékrendjük. A felnövekvő generációk ebben az önreflexión és társadalmi dialóguson alapuló közegben szocializálódnak. A demokrácia tehát folyamatos szellemi és morális erőfeszítés terméke, és az értékek újratermelésének eszköze a nyílt társadalmi diskurzus.

Magyarországon nemcsak a demokratikus hagyományok hiányoznak, hanem a demokratikus értékrend megteremtéséhez szükséges vitakultúra is, amely nélkül a hagyományváltás és a (demokratikus) hagyományteremtés is lehetetlen. A magyar társadalom sosem volt képes békés módon – a társadalmi diskurzus eszközrendszerével – levezetni és kifuttatni az értékrendbeli konfliktusokat. A szemben álló felek többnyire még a társadalmi lét alapvető formáira vonatkozóan (államforma, szuverenitás) sem tudtak közös metszetet találni saját és a másik oldal nézetrendszerében. Akár a reformkort, akár a dualizmust, akár a két világháború közti időszakot, akár a Kádár-rendszert vesszük alapul, rendszerfenntartókra és rendszerellenzékiekre tagolódott a társadalom, és a két pólus értékvilága között nagyon kevés volt az érintkezési pont. Ezáltal nagyon kevés tapasztalati tudás halmozódott fel arról, hogyan kell menedzselni a társadalmi párbeszédet, hogyan kell kifuttatni az értékvitákat, hogyan kell lepárolni a diskurzust és az eredményre alapozva meghatározni a közös nemzeti minimumot.

E tudáshiátusra és kompetenciahiányra vezethető vissza, hogy immáron a demokrácia intézményes keretei közt sem a demokratikus értékeket teremtjük meg és termeljük újra, hanem saját hagyományaink örvén a kibékíthetetlen, közös platformra nem hozható, párbeszédképtelen szembenállást termeljük újra, és lassanként rendszerellenzékké avanzsáló ellenzéki erők (és a domináns kormánypárt) képében valóban visszaköszön a történelem.

Ha a nyugati demokráciákat modellértékűnek tartjuk, és elfogadjuk azok fogalomkészletét, akkor sajnos le kell szögeznünk, hogy a magyar társadalom nem politikai közösség – és nem is volt az soha. Ahhoz ugyanis, hogy annak tekintsük (minimumfeltételként), az kellene, hogy a szemben álló felek elfogadják egymás legitimitását, elfogadják egymás értékvilágának létjogosultságát. Ehhez képest Magyarországon egy-egy kormányváltás után a fél ország úgy érzi magát, mintha megszállt területen élne.

A vitakultúra színvonala és az erősen töredezett közbeszéd egy olyan terméketlen közeget eredményez, amelyben a fontos kérdésekről szóló értékviták szinte azonnal groteszk, amorf formát öltenek, majd elhalnak. Ebben a közegben a kezdeményezések, megoldási javaslatok, innovatív gondolatok vagy az érdektelenség ködébe vesznek, vagy abszurd reakciókat váltanak ki.

Az elmúlt húsz évben is elblicceltük a lényegbevágó vitákat, megspóroltuk a tartalmi konfliktusokat, így nem került sor az állami szerepvállalás, a romaintegráció, az EU-csatlakozás, a jóléti állam, a szerkezeti reformok kérdéskörének és egy sor más fontos problémakör érdemi, értékalapú megvitatására. Ehelyett késhegyre menő viták zajlanak apák és nagyapák pártállami múltjáról, plágiumról és arról, ki a diktátor és ki az elmebeteg. Hogy is beszélhetnénk politikai közösségről, amikor százezrek gondolják azt a másik tábor vezetőiről, hogy gazemberek vagy zsarnokok, akiknek börtönben volna a helyük.

Adja magát a kérdés, hol rontottuk el, ki (vagy mi) a felelős a kialakult helyzetért. Az egyszerű – és egyben leegyszerűsítő – válasz szinte kínálja magát: az elit a felelős – a politikai, gazdasági és véleményformáló elit. A fejétől bűzlő hal toposza megnyugtató és kényelmes válaszképleteket szolgáltat, miszerint a hatalmi elitek tehetnek arról, hogy Magyarország nem jut egyről a kettőre, és a hatalompolitikai csatározások lehetetlenítik el a problémaorientált társadalmi párbeszédet. A helyzet azonban ennél kicsit bonyolultabb. A vitakultúra és a párbeszédkészség dimenziójában a magyar társadalom egy fejétől a farkáig bűzlő hal. Bár egyszerűbb volna, de sajnos nem lehet mindent az elit számlájára írni, meggyőződésünk, hogy ha elzavarnánk a teljes magyar politikai és gazdasági elitet, és importálnánk mondjuk a brit, holland vagy svéd elitet, a hazai társadalmi közeg belátható időn belül a maga képére formálná azt, és hasonló mintázatot mutatna, mint a jelenlegi hazai elit.

Tipikus tyúk-tojás dilemma, hogy vajon a politikai elit kérlelhetetlen szembenállása fertőzi meg a társadalmat, vagy az abban uralkodó attitűdök formálják ilyenné az elitet. A magyar társadalomban mindkét folyamat érvényesül, ezzel olyan öngerjesztő kölcsönhatást alakít ki, amely nehezen feloldható csapdahelyzetet eredményez, amiben az elit és a társadalmi szereplők egymás foglyai.

Ma már empirikus kutatások igazolják, hogy a magyar társadalom a világ egyik legindividualistább társadalma, ami önmagában még nem is lenne baj, hisz az individualizmus tekintetében épp az angolszász országok előznek meg minket, akiknél köztudottan nincs baj a vitakultúrával és a párbeszédkészséggel. Csakhogy az angolszász társadalmakban a kiemelkedő individuális karakterhez olyan értékek társulnak, mint a társadalmi bizalom (az egyének egymás közti bizalmi szintjére és az egyének intézmények iránti bizalmi szintjére egyaránt vonatkozik), a jövőbe vetett hit és a szabálykövetési hajlandóság. Ez az értékösszetétel az individuális karakter legpozitívabb oldalát erősíti, ami kellő kohéziós potenciált nyújt a közösségépítéshez és az értékkonfliktusok levezetéséhez.

Ezzel szemben Magyarországon az erőteljes individualista karakterhez magas fokú bizalmatlanság társul, ami az állampolgárok egymás és a demokratikus intézmények iránti bizalmi szintjében is megnyilvánul. Legalább ilyen fontos és jól kimutatható karakterjegy a rövid távú időorientáció, ami azt jelenti, hogy a polgárok többsége nem tervez hosszú távon, nem bízik a jövőben, mert úgy gondolja, hogy a bizonytalansági tényezők és a tőle független folyamatok úgyis keresztülhúzzák a számításait. Ehhez társul a szabálykövetési hajlandóság megdöbbentően alacsony mértéke, ami abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy csak a szabályok áthágásával lehet érvényesülni.

Ez az értékképlet az individualista társadalom legnegatívabb vonásait erősíti föl, és ennek eredményeképpen jött létre Magyarországon a túlélés kultúrája, amelyben a polgárok egyéni túlélési életstratégiák mentén cselekszenek, egyik napról a másikra élnek, nem terveznek, bizalmatlanok, alapvetően ellenséges környezetben érzik magukat, és érvényesülésük (saját megélésük alapján: túlélésük) érdekében könnyedén hágják át a szabályokat.

Nem kell túl nagy éleslátás ahhoz, hogy a vázolt karakterisztika alapján felismerjük, hogy bizony az elit egyszerűen leképezi a társadalomban uralkodó értékrendszert. És itt a válasz a tyúk-tojás dilemmára: a párbeszéd-képtelenség és a torz vitakultúra alulról építkező jelenség, a politikai és gazdasági elit magatartása a túlélés kultúrájából vezethető le, és annak konfliktusait fordítja le saját formanyelvére, és ezzel visszahat a társadalomra, elmélyítve és megerősítve a meglévő kulturális alapkaraktert. Így zárul be a kör.

Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy meg lehet-e törni ezt az ördögi kört, és ha igen, akkor miképpen. Alapvetően két módon képzelhető el a kultúraváltás. Az egyik a sokkterápia, a másik a lassú, szisztematikus, evolúciós építkezés. Az elsőre nem sok ráhatásunk van, a sokkterápia ugyanis akkor következik be, ha valamilyen mély krízis alakul ki (ez lehet a mostaninál sokkal mélyebb gazdasági válság, lehet szélsőséges erők kormányra jutása vagy egy Magyarországot is érintő nemzetközi háborús konfliktus), ami oly mértékben sokkolja a társadalmat, és olyan értékválsággal, értékvesztéssel jár, ami után nehezebben állnak vissza a korábbi értékviszonyok. Egy ilyen krízis csak a lehetőségét teremti meg a kultúraváltásnak, semmi nem garantálja a mélyreható változást, sem azt, hogy az pozitív irányú lesz.

Ha ezt a krízishelyzetet nem kívánjuk kivárni és megkockáztatni, akkor csak egy út marad, a szisztematikus építkezés. Ennek elengedhetetlen előfeltétele, hogy célorientált kutatásokkal kell fölmérni a probléma természetét. A pontos diagnózis ismeretében meg lehet határozni, hogy mely kulturális változók írhatók felül a legkönnyebben, és ezekkel kell kezdeni. Azt mindenesetre a jelenlegi ismereteink alapján is leszögezhetjük, hogy miután a csapdahelyzetet az elit és a társadalom negatív kölcsönhatása tartja fenn, ahhoz, hogy kimozduljunk a holtpontról, mindkét irányból egyszerre kell lépéseket tenni. Ebben a megoldóképletben jut feladat az államnak és az egyénnek egyaránt.

Ezúttal eltekintenénk attól, hogy egy sok pontból álló akciótervet vázoljunk arra vonatkozóan, hogyan lehetne a magyar vitakultúra színvonalát javítani, ezáltal a hazai politikai közösség kohéziós szintjét emelni, és ezen keresztül a demokrácia szellemiségét elmélyíteni és erősíteni. Csak két fontos pontot emelnénk ki, amely szemléltetheti, milyen megoldási alternatívák kínálkoznak.

Egyrészről a közoktatásban rendszerszintű tényezővé kell tenni a vitakészség fejlesztését. A passzív tudásbefogadás irányából el kell indulni az interaktív oktatás felé. Nem elegendőek a szórványosan elinduló vitakészség-fejlesztő programok és versenyek, ezek a kezdeményezések fontosak, de nem képezik integráns részét az oktatásnak. Minden megtartott tanórában érvényesíteni kell a párbeszédkészség fejlesztésének igényét. Érdemes lenne számba venni, milyen jól kidolgozott nyugati minták adaptálhatók a hazai oktatás keretei között. A hazai oktatásban nagyon kevés szerep jut a csoportmunkának, amelyben az együttműködési készségnek döntő szerepe van. Hasonlóan innovatív elem a páros feleltetés, amikor a diákoknak egy vita keretében érvelve kell számot adniuk a tudásukról. Mindent egybevetve, ha nem is leggyorsabb, de mindenképpen a leghatékonyabb módja a vitakultúra színvonalának a javítására, ha a legfogékonyabb generáció szemléletformálására fordítunk kiemelt figyelmet.

Másrészről nem kerülhető el, hogy egyértelművé tegyük az állampolgárok felelősségét a párbeszéd-képtelenség tárgykörében. A torz vitakultúra ugyanis a társas érintkezés minden szintjén jelen van, nem csak a közbeszédben. Elég csak ellátogatni egy lakógyűlésre, egy szülői értekezletre vagy egy a politikától teljesen független egyesület közgyűlésére, ahol az anyagi haszonszerzés minimális lehetősége nélkül is képesek hatalmi harcba kezdeni és klikkekbe szerveződni. Magyarországon a házasságkötések több mint a fele válással végződik, és a szakértők véleménye szerint a válások leggyakoribb oka a kommunikáció hiányából és a párbeszéd elkorcsosulásából fakadó elhidegülés.

A polgárok nem tudják, hogy értékválasztásaik, magatartásuk milyen nagy hatással van környezetükre és közvetve az elitre. Az állampolgári felelősség és tudatosság erősítése és új fogalmi keretbe helyezése elengedhetetlen előfeltétele a változásnak. Erre is mutatkoznak már bejáratott eszközök. Például a zöldmozgalmak komoly előrelépést tudtak elérni a maguk területén az állampolgári felelősség tudatosításában. Az ökológiai lábnyom fogalmának és mértékegységének bevezetésével plasztikussá tették az egyén számára, hogy fogyasztási szokásaikkal és életmódjukkal mekkora ökológiai erőforrást használnak fel. Elérkezett az idő, hogy kidolgozzuk a „társadalmi lábnyom” fogalmát, amivel egyénenként tudatosíthatjuk az állampolgárok szerepét a közösségépítésben; mert bár rendkívül fontos, hogy természeti környezetünket maximálisan megóvjuk, de az sem elhanyagolható, hogy milyen közösségi környezetet hagyunk gyermekeinkre.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.