A tévé előtt ülök, a parlamenti közvetítést nézem, az elnök beszédét hallgatom, de alig tudok figyelni, mert az ablakomon egy hete dörömböl egy rigó. Azt hiszem, ez megőrült.

Reggel fél hétkor érkezik, a párkányra ül, s a csőrével kopogni kezd az üvegen. Saját magát látja ott, de ezt ő nem tudja. Azt hiszi, hogy az ott egy másik rigó, s meg van róla győződve, hogy az a másik rigó egészen biztosan szereti őt. Elvégre mindig akkor jelenik meg, amikor ő. Ez a rigó ugyanolyan technikával kopog, mint egy harkály, csakhogy nem élelem után kutat. Ő csak saját magát akarja szeretni. Ha elunja a kopácsolást, akkor kicsit illegeti-billegeti magát, nézegeti azt a másikat az ablak tükrében, és szólongatja. Csivitel neki, aztán félrefordítja a fejét, és várja a választ. A tükörkép sose válaszol neki, viszont a rigó sosem adja föl.

Eleinte viccesnek tűnt, hogy egy rigó kocogtat az ablakomon, de pár nap elteltével kezdtem unni. Reggel nem hagyott aludni, délelőtt nem tudtam tőle írni, délután nem lehetett tőle olvasni. Egész nap ott szökdécselt a párkányon, s rajongó tekintettel bámulta saját magát. S mire megfeledkeztem volna, megint megkocogtatta az üveget: hahó, itt vagyok, nem adom föl soha. Látszott a tekintetén, hogy valami nincs rendben a valóságérzékelésével.

Mondom, tegnap a tévé előtt ülök, s várom, hogy mit mond az elnök. Lemond-e, vagy nem mond le? Ezen tűnődöm, mert beszéde elején ezt még nem lehet tudni. Megszólal az elnök, s az embert kétségek gyötrik. Mi lesz a végén? Hová fut ki?

S mire belefeledkeznék a közvetítésbe, az a bolond rigó rákezdi megint.

– Kipp-kopp! Kipp-kopp! – hallom az ablak felől, ahogy kocogtat.

Úgy ugrok föl, mint zsákmányra leső vad. Odalendülök az üveghez, s rácsapok belülről, de a figyelmeztetésem a rigónak meg se kottyan. Észre se vesz. Vagy ha mégis, hát nem törődik velem. Pimasz kis alak. A ravasz rigófickó belebolondult önmagába, saját magát választotta a párzási időszakban.

Ezt nem én mondom, hanem a tudomány képviselője. Hét végén ugyanis elhívtam egy madarász barátomat, mert nagyon untam azt a rigót, és segítséget kértem. Hogyan zavarjam el? Milyen eszközöket válasszak?

– Nem tudsz vele mit csinálni – szomorított el a madarász.

Szerinte ez a rigó nem akarja tudni, hogy amivel próbálkozik, az teljesen hiábavaló dolog.

– Hogyhogy nem tudja? – kerekedett el a szemem. – Egy madarat nem az ösztönei irányítanak? Egy madarat megcsalhatnak a saját génjei?

–Meg! – vágta rá a barátom. – Gondolj csak bele, párzási időszak van, s ez a rigó most biztosra akar menni. Hiszen neki most már senkit sem kell keresnie. Már megtalálta a párját az ablakodban, s ő már biztos lehet benne, hogy azt a másikat, akit ő kiválasztott, mindig ugyanott találja. Neki ez a legmegfelelőbb társ. Mindig ott van, ahol ő, s mindig ugyanazt csinálja, amit ő. Ettől nyugszik meg.

Azért ezen elrágódtam kicsit. Lehet, hogy nem is olyan bolond ez a rigó. Talán nagyon is jól tudja, hogy mire számíthat. Kudarckerülő típus – emberek esetében mi ezt mondanánk –, de éppen ez az, amit a saját hasznára fordít. Hessegetem a rigót, aztán visszaülök a tévé elé, s látom, tapsol az egész parlament. Miért tapsolnak ezek? Történt valami, aminek örülni kellene? Puff neki, nézek rá dühösen a bolond rigóra, ezt elszúrtad, barátom. Megint lemaradtam a legjobb részről.