Wildmann János: Kultúrkeresztények

Az elmúlt hetekben a média és a közvélemény érdeklődésének középpontjába került néhány egyházi vezető nyilatkozata. Ezek leleplezik a hazánkat érő nemzetközi bírálatok szerintük valódi okát, a nagytőke urainak a parlament és kormány által nyíltan felvállalt keresztény alapértékek elleni gyűlöletét. Nemcsak egy-két püspök gondolkodik így, hanem a magyar keresztény hívek többsége, akik egy sajátos típust alkotnak: ők a kultúrkeresztények.

Az olyan vélemények, mint amelyeket Székely János, Bábel Balázs, Veres András katolikus vagy Szabó István református püspök, de a közelmúltban legmarkánsabban talán Márfi Gyula veszprémi érsek fogalmaztak meg, korántsem tekinthetők kivételeknek és új keletűeknek.

Hazánk uniós csatlakozásának küszöbén Gyulai Endre szeged-csanádi püspök például azt prognosztizálta, hogy Nyugatról majd erkölcsi szenny árasztja el Magyarországot, és ennek az áradatnak csak a katolikus egyház képes valamennyire gátat szabni. „Még a zsidók sem, csak a katolikus egyház... Ha a mohamedánok jönnek, akkor kiirtják ezeket, lefejezik azokat... Egyik sem európai kultúrát hordozó, mindegyik szélsőséges... A katolikus egyház mellett bárki megél, mi nem irtunk ki senkit. Volt egy ilyen hullám, de akkor sem mi csináltuk, politika lett legtöbbször belőle, mert felhasználtak bennünket”, mondta.

Néhány évvel később Veres András, akkor még a katolikus püspöki kar titkára, a 2006-os választások eredményei fölött szomorkodott, amelyek úgymond hűen tükrözik az ország lelki és erkölcsi állapotát. Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének országos pap elnöke egyenesen „értékvesztett, súlyosan devalválódott” társadalomról beszélt, „ahol az emberek széles rétege számára az alapvető értékek már nem léteznek”.

Már az évtized közepén kirajzolódott, hogy az ilyen és hasonló megnyilvánulások nem csupán néhány elszigetelt egyházfi magánvéleményének tekinthetők, hanem sok vallásos ember érzésvilágát is tükrözik.

Az elmúlt években egy reprezentatív vallásszociológiai kutatás (Vallások és egyházak az egyesült Európában) kimutatta, hogy elsősorban a reformátusok, de őket szorosan követve a katolikusok is fokozott gyanakvással tekintenek az Európai Unióra, a politikai baloldalra és a liberálisokra. Az országos átlagnál 40-50 százalékkal magasabb arányban tartják az uniót a kapitalista nagytőke érdekérvényesítő szervének, Magyarország csatlakozását pedig új gyarmatosításnak.

A vallásgyakorlás intenzitásával az egyetértők aránya növekszik. Ők az egyházon belül is jobban bíznak egy erőskezű vezetőben, mint a világi hívek szakértelmében. A vallásukat gyakorló magyar református és katolikus hívők jelentős többsége többé-kevésbé ebbe a csoportba tartozik.

A fönt említett püspökök kijelentései és a kutatási adatok alapján öszszefoglalhatjuk a keresztények ezen, egyébként bibliai gyökerű típusának főbb jellemzőit. Hajlamosak arra, hogy az új társadalmi kihívásokat a kereszténység elleni tudatos és rossz indulatú támadásként értelmezzék. Mindenkit az egyház ellenségének tekintenek, aki a keresztény egyházak társadalomformáló szerepét kétségbe vonja vagy relativizálja. Így kerülnek közös platformra a fasiszták és kommunisták, a liberálisok és a „pénzvilág urai”, akik gazdasági és médiahatalmukkal gyarmatosítani akarnak bennünket, és akik ráadásul javarészt még zsidók is.

Mivel a nyílt antiszemitizmus a II. vatikáni zsinat és különösen II. János Pál pápasága óta már nem szalonképes, ez utóbbit inkább csak maguk között hangoztatják. A „kozmopolitákkal” nem lehetséges érdemi párbeszéd, ellenük védekezni kell.

A kultúrkeresztények „csak a jóra” emlékeznek, miszerint az elmúlt évszázadok során a kereszténység nemzetfenntartó feladatot vállalt magára, ha mégsem, az a külső politikai hatalmaknak köszönhető, akik galád módon „felhasználtak bennünket”. Ezért különös tisztelettel ápolják azokat a hagyományokat, amelyek a nemzet történelmének számukra „dicsőséges” szakaszait idézik, és kerülik a kérdéseket, amelyek esetleges saját mulasztásaikkal szembesítenék őket. A katolikusoknál az államegyházi minták, a reformátusoknál a nemzeti függetlenség eszméje élnek tovább.

Mindkét egyház híveinek többsége számára egy verbálisan keresztény és a nemzeti függetlenséget fennen hangoztató politikai hatalom olyan ideológiai alapot teremt, amellyel messzemenően, akár saját gazdasági érdekeik ellenére is azonosulni tudnak. Akkor is kitartanának az ilyen kormány mellett, ha az netán az egyházi támogatások megkurtítására kényszerülne. Sőt szent könyvüket is az e világi ideológia szerint magyarázzák, és nem a Biblia tanítása lesz az, amelynek fényénél az e világi folyamatokat értelmezik.

A külső „ellenségnél” is veszélyesebbnek tartják a belső ellenzéket, mert ez saját eredeti tanításukkal szembesíthetné őket, a saját ideológia fogságában azonban ezt nem ismerik föl, hanem az egyház ellenségeinek tekintik őket.

A megvetett kommunistákkal, liberálisokkal vagy a „pénzvilág uraival” is itt-ott egyezkedni kényszerülnek, de az egyházon belüli „másként gondolkodókkal” nem kommunikálnak. Jobb esetben negligálják, gyakran azonban megpróbálják lejáratni és, ha lehet, egzisztenciálisan ellehetetleníteni őket.

A kultúrkeresztények elsősorban a műveltebb emberek közül kerülnek ki, akik bizonyos történelmi és kulturális ismeretekkel rendelkeznek, amely alapján megteremtik ideológiájukat. Amennyire ez lehetővé teszi, szimpatizálnak az erőskezű vezetéssel, és hívei az autoriter rendszereknek úgy egyházon belül, mint kívül.

Egyik legnagyobb szervezetük például egy időben közösen kampányolt a Jobbikkal. Útjaik később szétváltak ugyan, de kevésbé a párt antiszemita vagy hungarista megnyilvánulásai, mint a pogány vallási elemek fokozódó betüremkedése miatt. Ezt már nem viselte el az ideológia.

Mindez persze semmit sem mond a kultúrkeresztények hitéről vagy szociális elkötelezettségéről, sőt még azt sem zárja ki, hogy bizonyos kérdésekben – mint például a globális pénzügyi rendszer hiányosságai – valós problémákat feszegessenek.

A gondot az jelenti, hogy Magyarországon, de több kelet-európai országban is, a többségi kereszténység bennragadt egy – nevezzük így – középkori ön- és történelemértelmezésben. Ez a szemlélet a XX. század közepéig messzemenően jellemző volt a nagy keresztény világegyházakra, különösen is a katolikusra, amelytől csak a II. vatikáni zsinaton próbáltak meg búcsút venni, és a keresztény identitást ismét bibliai alapokra állítani.

Zsinati tanácsadóként az akkori reformteológus Joseph Ratzinger, a jelenlegi pápa egyike volt azoknak, akik rámutattak a „torzító hagyományok” továbbélésének veszélyeire. A zsinati törekvések azonban Kelet-Európában a kommunista elnyomás miatt nem fejthették ki hatásukat, a rendszerváltozás idejére pedig a világegyházban is alábbhagytak.

A történelem pora így feltehetőleg még jó ideig belepi majd a magyarországi katolikus és református egyházat.

A szerző az Egyházfórum főszerkesztője

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.