Mindig azt gondoltam, hogy az újnáci, újnyilas gondolkodás elleni fellépést annak politikai megbélyegzése és elszigetelése szolgálhatja hatékonyan. Nyugat-Európában sem a büntetőjog tartja féken az újnácikat, hanem a politikai karantén, amelyben a demokratikus közvélemény tartja őket.

A magyar közéletnek már szembe kellett néznie az emberellenes nézetek benyomulásával a politikába annak idején a MIÉP, most a Jobbik parlamentbe jutásával. Arról nincs vita, hogy képviselőik elfoglalják helyüket az Országgyűlés padsoraiban. Így volt ez akkor is, amikor a MIÉP volt parlamenti párt, s akkor én mint SZDSZ-es képviselő ahhoz tartottam magam, hogy elviselve jelenlétüket, tartózkodtam attól, hogy vitatkozzam velük, s ezt javasoltam frakciótársaimnak és más demokrata képviselőknek. Úgy tűnik, ma az Országgyűlésben sokan más gyakorlatot követnek, amikor nemcsak vitapartnerként kezelik a Jobbikot, de az egyik LMP-s képviselő még közös módosító indítványt is benyújtott egy Jobbik-képviselővel, frakcióvezető-helyettesük pedig felvetette a „technikai koalíció” lehetőségét, a korábbi frakcióvezető közös alkotmánybírósági indítványok ötletével állt elő, most pedig készek elfogadni népszavazási aláírásgyűjtésükben a Jobbik részvételét.

Mi történjék az Országház falain kívül? Amióta a másfél évtizeden át tekintélyt szerzett Tárcatükör sorozat, melyet a Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézete működtet, két egymást követő rendezvényére meghívta egy-egy kormánytag vitapartnerének a Jobbik elnökét és hírhedt ügyvéd képviselőjét, vita folyik, megengedhető-e ez. Elsőként Somogyi Zoltán politikai elemző tette fel a kérdést, hogy vajon Nyugat-Európában elképzelhető lenne-e ez.

Pártom, a Demokratikus Koalíció tiltakozásul bejelentette: kénytelen távol maradni a rendezvénysorozattól. Az intézet tanára, a rendezvény vitavezetője, Török Gábor viszont megvédte a Jobbik politikusainak szerepeltetését, mivel szerinte „nem lehet kérdés, hogy a Jobbiknak – mint egy olyan pártnak, amely 2010-ben 855 ezer szavazatot kapott, és ma is komoly támogatottságnak örvend – helye van a Tárcatükörben”, hiszen e nélkül „a párt nevének említését, programjának olvasását, képviselői parlamenti felszólalásainak tanulmányozását is meg kellene tiltanunk hallgatóinknak”. Elismerte, hogy vannak, akikkel nem volna helyes beszélgetni, mint Hitlerrel vagy Sztálinnal, Szálasival vagy Rákosival, de a mai magyar politika szereplői szerinte nem sorolhatók ebbe a körbe. „Azzal leülhetek beszélni (...) akinek a pártja – elnézést a politikai kifejezésért – »szétlopja az országot«, de azzal nem, aki »cigánybűnözésről« vagy bármilyen más, természetesen vitatható, akár erősen el is ítélhető dologról beszél?” A különböző politikai elkötelezettségűként ismert politológusok egységesen látszanak felsorakozni Török Gáborék mellett.

A dolog nem egyszerű. Néhány évtizede még világos volt a választóvonal a demokratikus jobboldal és a német újnácik vagy a francia Nemzeti Front által képviselt szélsőjobboldal között, könnyű volt az utóbbiakat politikai karanténba zárni. Azóta sokfelé változott a helyzet: az osztrák Néppárt koalíciós partnernek választotta Jörg Haider pártját, és koalíciós partnerként vagy kisebbségi kormány külső támogatójaként működhetett együtt jobbközép pártokkal a szélsőjobboldal egész sor európai országban. Ha ott bebocsátják a szélsőjobbot a demokratikus közéletbe, miért kellene a magyar demokratáknak elzárkózniuk a Jobbiktól, s miért ne lehetnének politikusai miniszterek vitapartnerei a Tárcatükörben?

Az „elemzők” adósak maradnak a Jobbik érdemi elemzésével. Mit mond Török a Jobbikról? Annyit, hogy az „cigánybűnözésről” vagy más vitatható, akár erősen el is ítélhető dologról beszél. Igen, a Jobbikot elítélők rendszerint a párt nyílt cigányellenes retorikájára hivatkoznak. Ez a nyugat-európai szélsőjobboldal bevándorló-ellenességével állítható párhuzamba, miként a Jobbik erőteljes elitellenessége, radikális nacionalizmusa, az Európai Unió elutasítása is. A nacionalizmus a Jobbiknál nyílt irredentizmusig jut el: Vona még a Napkeltében fogalmazta meg azt a vágyát, hogy „minden magyar egy hazában” éljen. Mégis, Török még a Jobbik szélsőjobboldali mivoltát is kérdésesnek tartja. Márpedig ennél is többről van szó.

E párt politikájának két fontos sajátossága nem jellemző a nyugat-európai „konszolidált” szélsőjobboldalra. Már a Jobbik három évvel ezelőtti európai parlamenti kampányában jelen volt a politikai antiszemitizmus Morvai Krisztina magukfajtázásában, az Izrael ellen harcoló palesztinok hazai belpolitikai üzenetet hordozó kultuszában. Nyíltan szembefordulnak a második világháború óta a demokratikus politikai erők által Európa-szerte elfogadott emberi jogi konszenzussal, a náci Németország és szövetségesei rémtetteinek megbélyegzésével. Nyíltan megjelent ez Gaudi-Nagy Tamás T/4365/38. számú költségvetési módosító indítványában, amelyben „az 1947-es Párizsi Békeszerződésből eredő kárpótlás” kiadásainak törlését kezdeményezte arra hivatkozva, hogy Magyarország sem Izraellel, sem a zsidókkal nem állt háborúban. Emellett a Jobbik – eltérően az alkotmányos eszközökre szorítkozó nyugat-európai radikális pártoktól – a Magyar Gárdával az egykori német nácikra, olasz fasisztákra, magyar nyilasokra, szlovák és horvát hasonmásaikra emlékeztető módon paramilitáris alakulatot hozott létre, és politikusai használják annak szimbólumait. Ezek az alakulatok egyenruhában, alakzatban vonulva félemlítik meg a politikai célpontnak tekintett etnikai csoportot, lőgyakorlatokat folytatnak, vagyis erőszak alkalmazását helyezik kilátásba.

A Jobbik e két sajátossága alapján állapíthatja meg a komoly politikai elemző, hogy a párt nem egyszerűen szélsőjobboldali, de náci jellegű szerveződés. Nézetei és eszköztára alapján a politikai törekvéseknek azt a válfaját képviseli, amely egykor Hitler és Szálasi népirtó rendszerében teljesedett ki. A Jobbik politikusainak meghívása szakpolitikai vitába olyan, mintha Hitler minisztereivel akarná valaki megbeszélni az autópálya-építés vagy a műgumigyártás szakmai kérdéseit. A politológus helyesen teszi, ha tanulmányozza a magyar szélsőjobboldalt, miként azt például a Political Capital kutatói teszik, de vitára hívni őket más dolog, márpedig Török a kettőt összemossa. Ha az európai humanizmus alapjait elutasítókkal ülnénk le „szakmailag” vitatkozni, saját humanista elkötelezettségünket tennénk kérdésessé. Aki a Jobbikot hívja vitára, ezt teszi, és éppen ezzel teszi szalonképessé az újnyilas pártot. Márpedig a büntetőjog helyett a demokratikus politikából való kiközösítés velük szemben a hatékony eszköz, ha nézeteiket a demokratikus nyilvánosság szégyellni valónak tekinti, akkor azokkal tévéstúdiókban, egyetemi politikai vitában nem is lehet fellépni. A politológusok azonban éppen a Jobbik ama alapvető jegyeit nem értik, amelyek őt a humánus alapon álló demokratikus pártoktól megkülönböztetik, és ezért hívják meg politikusaikat. Ezt nevezem a mai magyar politológia nyomorúságának.

A szerző a Demokratikus Koalíció alelnöke

MARABU RAJZA