„Minden kormányzat legnagyobb erőssége a gyönge ellenzék.” (Juhász Gyula)

„A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk ott fekszik.” Nem csak a rendszerváltás, hanem saját életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja. A Kádár-rendszer erkölcsi és politikai megsemmisülése ezen a napon, ott a Hősök terén vált visszavonhatatlanná, ez a gesztus adta meg a lehetőséget a teljes magyar társadalom számára, hogy fellélegezzen, új lapot, a demokratikus és szabad Magyarország megteremtésének fejezetét nyissa meg a történelemben. Bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, mégis azok közé tartozom, akik Orbán Viktor aznap elhangzott beszédét ma is nagyszerűnek tartják. A beszéd úgy tett hitet 1956 erkölcsi és politikai öröksége mellett, hogy eközben egyértelművé tette: nemcsak emlékezésre, de az állampárt elutasítására, a megszálló szovjet katonák távozására, rendszerváltásra van szükség.

Orbán Viktor élete legfontosabb beszédének fájó aktualitása van ma is. Nem azért, mert ma ő az ország miniszterelnöke, és nem is azért, mert ma is küzdenünk kellene az ország szuverenitásáért. Hanem azért, mert a koporsók száma egyre nő. Általános élménye a magyar társadalomnak, hogy közös perspektíváink nem javultak, hanem romlottak az elmúlt években, ahogyan az is, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie, mire rendbe tudjuk hozni mindazt, amit elrontottunk. Míg a rendszerváltás első évtizede egyértelműen sikeres volt, addig az ezredfordulót követő évek kudarcnak bizonyultak. A jelenlegi kormány nemhogy megállítani nem tudta, hanem fokozta Magyarország lemaradását.

Írásomat elsősorban azok figyelmébe ajánlom, akiknek – hozzám hasonlóan – ma nehézséget okozna az ellenzék bármelyik pártjára szavazniuk, miközben demokrataként elutasítják a Fidesz által gyakorolt politikát. Először is elnézést kell kérnem tőlük, mert személyes felelősségem van abban, hogy ide jutottunk. Számosan úgy tartják, azért, mert 2002-től sokszor kritizáltam pártom politikáját, majd elnökké választásomat követően 2009 őszén erőt mutattam a Gyurcsány Ferenc vezette kormánnyal szemben, amikor szerintük balliberális összefogásra, „összezárásra” lett volna szükség. Számosan éppen ellenkezőleg, úgy tartják, azért, mert nem mutattam elég erőt akkor, amikor mind a liberális oldal, mind a koalíció kormányai súlyos morális és politikai válságba kerültek.

Én az utóbbiakkal értek egyet. Én sem tudtam a politikai eróziót megakadályozni. Nem igaz, hogy törvényszerű volt az SZDSZ bukása, ahogyan nem igaz az sem, hogy szükségszerűen be kellett következnie a Fidesz kétharmados győzelmének és az azt követő rombolásnak. Súlyos politikai hibák sorozata vezetett a mai helyzetig, és ezzel valamennyiünknek, akik megakadályozhattuk volna a történteket, szembe kell néznünk. De aki azt gondolja, hogy a szembenézés elég, téved. Fontos, de kevés a személyes szembenézés. Ugyanígy fontos, de a megértéshez kevés az SZDSZ történetének szociológiai elemzése, mert lehetetlen az elmúlt évtizedek megértése a politikai döntésekkel való szembenézés nélkül. Ugyanígy nem elég azt mondani, jöjjenek a fiatalok, különösen akkor nem, ha valamennyien pontosan tudjuk, hogy többek között saját hibánk, hogy nem tudtuk megadni a demokrácia élményét az utánunk következő generációk számára, így a kutatások tanúsága szerint a fiatalok többségében a számunkra fontos értékeket elutasítás vagy jobb esetben érdektelenség övezi. Azt pedig végképp tévútnak tartom, ha valaki abban látja a kiutat, hogy vessük le „ideológiai béklyóinkat”, és egy politikai pártba tömörülhetnek liberálisok, konzervatívok és szocialisták. Ezek a béklyók ugyanis értékrendünket jelentik, amelyek meghatározzák cselekvésünk kereteit: nemhogy kevesebb, de több ilyen béklyóra van szükség a mai politikában. A jelenlegi kormány és annak miniszterelnöke iránti gyűlölet nem lehet egy sikeres politikai kibontakozás alapja.

Sem a politikai múltnélküliség, sem a szakértelem nem tesz önmagában senkit sem alkalmassá arra, hogy kiutat találjon a mostani helyzetből. Kiút pedig létezik: a Fidesz legyőzhető a következő választásokon, a demokratikus intézményrendszer újra kiépíthető, a gazdasági válságból vezet út a prosperitás felé. Az Orbán-kormány nem várt gyorsasággal emészti fel saját hátországát, és mára eljutottunk oda, hogy a siker kulcsa az előttünk álló időszak ellenzékének a kezében van.

A Fideszben csalódott szavazók joggal érzik, hogy Orbán Viktor átverte őket. Szerénységet és alázatot ígért, gőgöt és agressziót hozott; kiegyezést és józanságot prédikált, majd országos, sőt nemzetközi frontokat nyitott, a növekedés reményével kecsegtetett, ehelyett egy újabb recesszió küszöbén állunk. A fékek és ellensúlyok rendszerét kiiktatták, a szolidaritás amúgy is szakadozott állami hálóját a kormány maga tépi szét, az etatista jelszavak mögé bújva a piacgazdaság megszállása zajlik. A Fideszben csalódott szavazónak nem az fáj, hogy Orbán él a kétharmados felhatalmazással, hiszen ezért szavazott rá, hanem, hogy visszaél vele. Márpedig ezek a szavazók ma éppúgy tanácstalanok, mint az ellenzékiek, és ezeknek a szavazóknak a támogatásával lehet leváltani Orbán Viktort. Jelenleg azonban nehezemre esne az ellenzék bármelyik pártjára szavazni, de optimistán úgy gondolom, korai még lemondanunk arról, hogy érdemben meggyőzzenek minket. Ehhez azonban hiteles, szakszerű és meggyőző kormányzati alternatívát kell felmutatni.

A Fidesz botrányos választójogi törvénye rossz megoldási javaslatokhoz is vezethet. Az „olajfa” néven a közbeszédbe bevonult konstrukció tökéletes példája ennek. Szavazók százezrei pártolnak el a kormánypárttól, amely hétről hétre a társadalom újabb rétegeit sérti meg szisztematikus arroganciájával, de ebből az elbizonytalanodásból a demokrata ellenzéki pártok egyáltalán nem tudnak profitálni. Közrejátszik ebben természetesen az is, hogy félidőben vagyunk két választás között, de nem lehet nem észrevenni, hogy valamennyi demokratikus párt a szövetségi politizáláshoz való viszonyának tisztázásával múlatja az időt, érdemi ellenzéki alternatíva felmutatása helyett. Kell-e választási szövetség a Fidesszel szemben? Meglehet, hogy erre lesz szükség 2014-ben. De még ha az átszavazási hajlandóság maximumával is számolunk, akkor sem tudná egy ilyen választási szövetség ma legyőzni a Fideszt. Amíg az ellenzék pártjai nem képesek önmagukban saját múltjukat tisztázni, versengő alternatívát, kormányképes víziókat megfogalmazni, idő előtti, sőt kifejezetten káros választási szövetségről beszélni.

A választási szövetség pontosan ezt spórolná meg számukra. Hogyan várhatjuk el egy Fideszben éppen csalódott választótól, hogy ugyanarra a programra és ugyanazokra a személyekre adja voksát, amiről alig két éve ennyire egyértelmű ítéletet hozott? Milyen új ellenzéki alternatívát láthattunk a parlamenti és parlamenten kívüli erőktől az elmúlt két évben? Olvastunk-e mélyreható elemzést arról, hogy miért buktak meg 2010-ben „az elmúlt nyolc évben” kormányzó erők? A választóknak tudniuk kell, hogy mit várjanak a Fidesz majdani bukása után. Tudnunk kell, mire számítsunk a leendő kormánypártoktól ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel rájuk bízzuk az ország sorsát. Ehhez azonban ki kell mondani: a restauráció nem járható út. Téved a baloldal pártjai közül az, melyik azt gondolja, hogy a cél a 2010-hez való visszatérés, mert Orbán rendszere illegitim. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ugyanazon reformprogramok hangoztatásával meg lehet nyerni a választókat, amelyeket nyolc év kormányzati felhatalmazással sem sikerült végrehajtani. Nem lehet cél a korábbi állapotok visszaállítása, nem lehet cél a korábbi kudarcokhoz való visszalépés. Aki mégis ezt állítja, az semmit nem tanult az elmúlt évtized hibáiból, márpedig aki nem tanult az elmúlt évtized hibáiból, nem lesz képes kivezetni az országot a válságból.

A parlamenti ellenzék bénultságától korántsem függetlenül példátlan parlamenten kívüli ellenzéki, civil mozgolódásnak is a tanúi vagyunk. Demokrácia iránt elkötelezett ember csak szimpátiával tud ezekre a kezdeményezésekre tekinteni. Ugyanakkor – jórészt összefüggésben a demokratikus élmény fent említett hiányával – nem lehet szó nélkül elmenni amellett, amely ezekben a kezdeményezésekben közös elem: ez pedig a mindent átható antipolitikus attitűd. A differenciálatlan politikus- és politikaellenesség ugyanis értelmezhetetlen társadalmi program. A „politikusok nélküli politika” éppúgy fából vaskarika és zsákutca, mint a köztársaság nélküli elnök vagy a vita nélküli parlament. Ha a civilek politikai nyomásgyakorlásra adják a fejüket, nagyon helyesen, akkor nem kerülhetik meg azt a kérdést, hogyan és milyen formában lehet közpolitizálni, ha ugyanakkor elvetnek mindent, ami politika. Szembe kell nézni azzal, hogy érdemi változást csak pártpolitikai eszközökkel lehet kikényszeríteni.

Az ellenzéki stratégiaváltás tétje jóval nagyobb, mint azt ma sokan hiszik. Orbán rendszere leváltható 2014-ben, és nagy valószínűséggel le is fogjuk váltani, ehhez azonban az ellenzék politikájában radikális fordulatra van szükség! Új típusú, plurális együttműködésre, tartalmi kritikára és világos jövőképre. Orbán Viktor mindent megtesz azért, hogy 2014 után ne ő legyen az ország miniszterelnöke. Ideje, hogy az ellenzék is csatlakozzon erőfeszítéseihez. Ha az ellenzék jelen állapotában nem tud határozottan váltani, még akkor sincs minden veszve, jönni fognak új pártok, új formációk, ahogyan a parlamentben ma is ülnek olyan új pártok, amelyeknek erejéről mit sem tudtunk két évvel az előző választások előtt.

Azt mondtam, a szembenézés kevés, ennél a demokrácia barátainak többet kell tenniük. Hogy kikkel és hogyan, az egyelőre a jövő kérdése. Annak megválaszolása azonban, hogy merre induljunk, nem várathat magára. A válságdiskurzus azonban nem kedvez egy ilyen út kijelölésének. Teljesen mindegy, hogy konzervatívok, szocialisták vagy liberálisok vagyunk-e, ha azt kérdezik tőlünk, mi nem működik ma Magyarországon, valamennyien hosszú listát tudnánk felsorolni. Éppen ezért erre én ebben a cikkben nem vállalkozom. Azt javaslom viszont, hogy fordítsunk egyet gondolkodásunkon, és tegyük fel a kérdést: mi az, ami működik, mi az, amire alapozva újra közös építkezésbe kezdhetünk? Ez a kérdés már jóval nehezebb. Mégis azt gondolom, hogy legalább három ilyen elem ma is létezik a magyar társadalomban, és ezek mind szerepet fognak játszani a kilábalásban. Először is: a magyar nép, messze meghaladva Orbán Viktor és az általa vezetett Fidesz bölcsességét, alapvetően nyugati orientációjú. A magyarok, úgy tűnik, jobban felismerik az Európai Unió értékeit, mint a mai kormánypárt. Legyen szó akár kultúráról, akár gazdaságról, akár a fiatalok jövőképéről, a referenciapont elvitathatatlanul Európa.

Hazánk polgárai kristálytisztán látják, hogy a nemzeti szuverenitást nem Európa veszélyezteti, hiszen tudják: az EU nem külföld, Brüsszel nem Moszkva, az Európai Unió mi magunk vagyunk. Másodszor: minden ellentétes erőfeszítés ellenére a magyar társadalmi nyilvánosság él és virul. A közmédia megszállása, a botrányos sajtótörvény, a Fidesz elképesztő nyilvánosságpolitikája, úgy tűnik, nem tud kifogni a sokat látott magyarokon. Az informális nyilvánosság színterei, megerősítve az online újságírás és a közösségi oldalak felületeivel, a Fidesz összes károkozásának ellenállnak. Aki azt hiszi, hogy a magyar nép megtéveszthető, becsapható, megvezethető, súlyosan téved, és ez a tévedés vesztét fogja okozni. Harmadszor: Kis János írásával egyetértve úgy látom, hogy a magyar választópolgárok az elmúlt évtizedekben megtanultak élni azzal a jogukkal, hogy leváltsák rossz vezetőiket. Míg a Kádár-rendszernek volt esélye a konszolidációra, és élt is ezzel, addig Orbán rezsimje ezzel a lehetőséggel nem számolhat.

Mindezek a társadalmi erőforrások, úgy tűnik, ellenállóak a hatalmi nyomásgyakorlással szemben, és irányt mutathatnak a válságból való kiútra vonatkozóan. Míg a kilencvenes években úgy láttam, hiába épült ki a politikai intézményrendszer, ha az nem párosul demokratikus politikai kultúrával, ma ennek bizonyos értelemben a fordítottját gondolom: a Fidesz minden erőfeszítése ellenére, amely az intézményrendszer lebontására irányul, a fenti tulajdonságok a demokratikus politikai kultúra építőköveivé tehetők. Ha az ellenzéki erők képesek lesznek valódi szembenézésre, és nem a restaurációban gondolkodnak, ha a szövetségi politika vitáin túllépve valódi kormányzati alternatívát mutatnak fel, akkor sikeresek lesznek, és az ország is sikeres lesz. Ha ez elmarad, elkerülhetetlenül jönni fog egy ma még nem létező politikai szervezet, mely beteljesítheti mindazoknak a várakozásait, akik számára sem a mai kormánypártok, sem a mai ellenzéki pártok nem nyújtanak valódi politikai alternatívát. Azonban bármelyik eset is következzen be, immár a rendszerváltás utáni hetedik koporsó örökségével is meg kell birkóznunk.

MARABU RAJZA