Horn Gábor: Liberalizmus vagy halál

Barátom bon mot-ja, amit címként ide kölcsönöztem, persze némiképp eltúlzottnak hathat. Pedig nem az, ha az életről az élet minőségének a tükrében gondolkodunk. Minthogy jó néhány nagybeteget láttam már és vesztettem el, tudom: a végén sokszor többet nyom a latban a még hátralévő idő minősége, mint a mennyisége. S hát addig is jó volna minél boldogabban, okosabban élnünk nekünk is, akiknek – olykor öröm, máskor bánat – ez itt adatott meg.

Ebben a nemzetieskedő, arrogáns államszocializmus katyvaszban, ami körülöttünk épül, maga alá gyűrve húsz év részleges vívmányait, sikereit és amire a parlamenti ellenzék hol bal, hol ökozavaros, hol náci mód reflektál, nagyon jó lenne némi ép ész, értelem. Ész és értelem, amely bármilyen nehéz is, a joguralmat, a kapitalizmust, a szabadpiacot védi, és közben az elesetteket sem támadja, hanem esélyt ad nekik. Az államot pedig nem akarja ott látni, ahol nincs helye. Se az iskolában, se a család dolgaiban, se az egyházzal karöltve (vagy épp annak szabályozójaként, hogy milyen hitélet minősülhet egyházinak), s még egy sor helyen semmiképpen sem.

-
MARABU RAJZA

Jó volna egy olyan ország, amilyen nem lett Magyarország. Pedig de sokan szerettük volna: szabadelvűnek, nyugatiasnak, a kapitalizmus értékeit kihasználónak, integrálónak és nyitottnak, toleránsnak.

Tolerancia, szabadság, kapitalizmus. ’88–89 hívószavai ezek.

De hogy ma olyannyira hiányoznak a demokratikus képviseletből (ha épp nem szitokszóként, vagy a szabadság esetében álszent módon használják), az jócskán a mi hibánk is. A miénk, egykori liberális politikusoké, akik alatt erodálódott, szétfolyt, majd tönkrement a liberális párt.

Sok oka volt ennek, magamat is erősen felelősnek tartom ebben, mind a kettőről szóltam már többször.

Egy látszólag periferikus, valójában igencsak lelkekbe ható részletet azért hadd elevenítsek fel: visszatekintve érthetetlen idiotizmusnak érzem, hogy miért nem tettük szóvá, amikor a honi közbeszédben elkezdett terjedni a „balliberális”, „ballib” kifejezés, hogy ilyen állat nincs. Vannak természetesen liberálisok, akik sok baloldali értékkel könnyebben azonosulnak, mint mondjuk a neokonzervatív attitűddel. Itthon azonban ez a(z ön-) kifejezés inkább valami affélét fedett le, hogy mi nem ők (ti.: az, ami magát itthon nyugati szemmel értelmezhetetlenül „konzervatívnak”, „jobboldalinak” hívja magát) vagyunk, s egyébként valami olyasmikkel azonosulunk, mint a kormányzó pártok (mármint a ’94–98, 2002–2008 között kormányzók). Ezzel csak az volt a baj, hogy a kormányzó pártok a legkevésbé sem azonosultak egymással, és sok szempontból nem is azonosulhattak, mert politikusaik és választóik között is kibékíthetetlen volt az ellentét. A baloldal nagyon szeretett volna mindig is erős államot, és nagyon sok mindenben zavaros, kényszerű volt az értékválasztása, mindez pedig a valódi liberálisokat riasztotta. A ballib öncímkézés a liberális megoldásokkal szembeni kompromisszumok önigazolásának kódja volt valójában.

Ma nincs olyan erő, amelyik vegytisztán azt a szavazót képviselné, aki nem szeretne semmilyen etatizmust, semmilyen az „állam tudja a dolgát” vonalat, amelyik az oktatást a helyi társadalomra, az oktatási szakemberekre bízná és gyermek-szülő-pedagógus közös ügyének tekintené, az egészségügyet piacpárti alapon szeretné emberibbé tenni, a szabadpiacot nem szükséges rossznak, hanem az egyedüli üdvözítő útnak látná. Az emberi jogokat nem a választóiktól félve, hanem a választóik hangos biztatása mellett, de eredendő belső igénnyel védené minden fronton.

Pedig volna rá igény. A magyar választók közül minden hatodik-hetedik liberális értékpreferenciákkal azonosul a kutatások szerint. (Már amikor még voltak ilyen kutatások, de érdemben ez a helyzet nem nagyon változhatott.) Ez akkor sem fedte a pártpreferenciát teljesen, amikor fedhette volna, hiszen az SZDSZ, a liberális párt folyamatos hitelvesztésben volt szavazói előtt.

Ezeknek a polgároknak igényük és joguk van a politikai képviseletre. Olyanra, amely nem mérlegeli, hanem élesen elutasítja az állam piactorzító (vagy éppen piacot kisajátító) intézkedéseit, amelyik nem engedi, hogy az életmódkérdésekbe az állam regulárisan avatkozzon be, amelyik nem gátolja, hanem inspirálja az innovatív, kutatásra-fejlesztésre fókuszáló Magyarországot. Ahol a hatalmi ágak szétválasztása, a bírói függetlenség, a gazdasági stabilitás vagy éppen a közhatalom felügyelete akkor is fontos, ha nem ellenzékből, hanem kormányzati felelősséggel kell védeni azt.

Vannak aspiránsok, akik vinnék ezt a szavazói réteget is, de sajnos szemernyi hitelük sincs a kompetens, liberális képviseletre.

Nem szeretném megbántani, így szót sem vesztegetnék azokra a zárványszerű pártsejtecskékre, amelyek valamiképp vinnék a lángot, de és/vagy intellektuálisan gyengék, a kapitalizmus rendszerét nem értik, amit értenek belőle, azt pedig sokszor nem szeretik. Liberálisok sok szempontból (leginkább elismerésre méltóan toleráns életmódattitűdjük miatt), de könnyen ott lelhetjük őket a szélsőbaloldali világperformance-ok valamelyikén.

A Gyurcsány Ferenc gründolta mix már problémásabb. Ők mindent akarnak: azaz nem akarnak semmit sem. Mondják: mi vagyunk a modern szociáldemokrácia, a jelen idejű liberalizmus, az európai konzervatív eszmék autentikus gyűjtőpártja. Ha egy efféle formációt a politika porondján eddig ismeretlen emberek hívtak volna életre, akkor se lehetne válasz azoknak, akik valódi liberalizmust szeretnének Magyarországon, akik a társadalmi igazságosságot nem az egyéni szabadság, nem a szabadpiac kárára valósítanák meg.

Ám sajnos a formáció vezetője az a politikus, aki szívós munkával hiteltelenítette a baloldal pártját, ő maga a jelképe az amerikai komikusi szólásnak, miszerint „ezek az elveim, ha nem tetszik, van másik”, és szűkülő rajongótáborán kívül nincs és nem is lehet hitele sehol, a liberalizmus képviseletére („elég a reformblablából”) végképp nem. Kíméletből nem mennénk végig harcostársai kacskaringós politikai életútján, csak halkan megjegyzendő, hogy a Göncz Árpád ellen többször ordenáré mód kifakadó Debreczeni József vagy az oktatási deszegregációnak esküdt ellenségeként megismert Tatai-Tóth András vagy a korlátok nélkül cigányozó miskolci főrendőr mellé elsőként álló Szűcs Erika szociális miniszter nehezen képzelhető el, amint liberális voksokat gyűjt – és ez nagy szerencséje annak, aki valódi liberalizmust szeretne a közpolitikában.

Annak érdekében, hogy a következő Országgyűlésben legyen liberális erő, a fiataloknak be kell jönniük a politikába. Azoknak is, akik inkább mennének. Nem csak onnan, az országból is: adjanak maguknak, mindnyájunknak egy esélyt arra, hogy ne csupán Hegyeshalmon túl lehessen nyugati levegőt szívni.

Tudják, merjék, és tegyék – sikerülni fog.

Valaha – a most a kormányzó erők által megtagadott – demokratikus átmenet valódi sikertörténet volt. Minden áldozat és kompromisszum dacára az: hiszen hirtelen egy diktatúrából szabad, demokratikus országgá vált Magyarország.

Nekünk, akik onnantól kezdve az SZDSZ bukásáig a politika szereplői voltunk így vagy úgy, nincs már dolgunk egy majdani liberális pártban. Legfeljebb szavazhatunk rá, s elmondhatjuk, hogy mi miként rontottuk el valaha, mi miért nem sikerült, ha efféle tapasztalatokra kíváncsiak az új erő képviselői.

Ma is nagyon sokan szeretnénk értelmes vitákat. Az erővel és alpárisággal operáló politikusok helyett nyugati szemhatárral bíró, a kapitalizmust éppúgy, mint a szabadságot evidens belső értéknek tudó, a modernizációt értő és azért elkötelezett politikát.

Amely identitást kínál a politika piacán, amivel megalkuvás nélkül tud azonosulni a magyar liberálisok sok-sok százezres – és okos képviselet nyomán bővülő – tömege.

Gyerekek, just do it!

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.