Élet Orbán után, avagy kell-e nekünk demokrácia?

Sokan figyelik elborzadva, mi történik Magyarországon: hogyan veri szét a Fidesz Orbán Viktor vezetésével a demokráciát, a jogállamiságot, a gazdaságot, miközben hosszú időre próbálja bebetonozni a hatalmát. Ahogy a Fidesz–KDNP Magyarországot vissza, egy autoriter rendszer felé tolja, úgy válik egyre világosabbá, hogy az ország számára ismét eljön az igazság pillanata: befejezi-e az 1989-ben elkezdett harcot a demokráciáért, vagy elfogadja, hogy a „keleti szél” elfújja a nyugati értékrendszer nálunk csak pislákoló lángját.

Az elmúlt hetekben a magyar és külföldi sajtó mélyrehatóan elemezte Orbán Viktor számos taktikai és stratégiai hibáját, amelyek a jelen helyzethez vezettek. A részletes felsorolás helyett kiemelnék néhányat, amelyek különösen fontosak az előttünk álló dilemma szempontjából.

Orbán Viktor Európa közepén, egy kicsi, nyitott gazdaságú, az EU-tól és nyugati befektetőktől nagymértékben függő országban összes lapját egy a nyugati értékrendtől idegen, gazdaságilag etatista, társadalmilag autoriter modellre tette fel.

A miniszterelnök kimondta – és nyilván el is hitte –, hogy a nyugati gazdasági modell kudarcot vallott, és elindított egy olyan gazdaságpolitikát, amelynek két sarkalatos pontja – az államadósság és a személyi jövedelemadó csökkentése – oltárán feláldozta az összes olyan gazdasági szereplő érdekeit (bankok, multinacionális cégek stb.) és alapvető társadalmi normákat (magántulajdon szentsége, jogbiztonság stb.), akikre és amelyekre óriási szükségünk lenne a növekedés megindulásához.

Emellett a kormány szélmalomharcot folytat az ország szuverenitásának és cselekvési szabadságának kiszélesítése érdekében, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az euroatlanti közösséghez való tartozás – és az azzal járó jelentős gazdasági és biztonsági előnyök – ára a közös értékek elfogadása, és ami ezzel jár, a döntési szabadság részleges feladása.

Mindezt teszi úgy, hogy közben jelentősen túllépi demokratikusan megszerzett mandátumát. 2002-ben a választók már egyszer megbüntették a Fideszt a hatalmi arrogancia, a vékonyka többség ellenére keresztülvitt „egész pályás letámadás”, a médiumok megszállása, az állami tisztviselők körében folytatott tisztogatás és a korrupciós ügyek miatt. Nyolc évvel később Orbán ismét félreérti vagy figyelmen kívül hagyja a választók üzenetét: a kormánypártok óriási többsége az SZDSZ és az MDF felmorzsolódásával és a posztőszödi MSZP lenullázódásával keletkezett politikai vákuummal magyarázható. A Fidesz–KDNP a kétharmadot nem a demokrácia lebontására, egy érthetetlen gazdaságpolitika végigerőltetésére és saját hatalmának kőbe vésésére kapta.

Mégis ezt a politikailag és gazdaságilag is unortodox utat választotta Orbán Viktor Európa közepén, miközben Kelet felé kacsingatott olyan hasonlóan etatista és autoriter, ám gazdaságilag sikeresebb országok felé, mint Kína, Oroszország és Szaúd-Arábia. Magyarországgal ellentétben azonban ezeknek az országoknak van valamijük, amire a világnak nagy szüksége van. Szaúd-Arábiának és Oroszországnak főleg olaja, Kínának olcsó munkaereje és 1,3 milliárdos piaca. Ráadásul a keleti „barátok” a bajban rendesen cserbenhagyták a hitelért, befektetésért kilincselő magyar miniszterelnököt. Orbán Viktor rossz lóra tett és egyedül maradt, miközben gazdasági és társadalmi kísérletének kudarca pont azok karjaiba kergette vissza, akiket másfél éve gőgösen lenéz és egyfolytában provokál.

A Nagy Kísérlet tehát kudarcot vallott. Ez független attól, hogy maga Orbán megbukik-e vagy sem, hiszen egyértelmű, hogy hatalmát csak egy teljes hátraarccal és az azzal járó presztízsveszteséggel tudja megtartani.

Ebből a szempontból tehát nem is az érdekes, hogy egy év múlva Orbán Viktornak hívják-e még a miniszterelnököt, hanem hogy a kormány balul sikeredett országépítési kísérlete milyen tanulságokkal szolgál nekünk, magyaroknak.

A kommunista rezsim 1989-es bukása új rendszert hozott, amely azonban az eltelt két évtizedben nem bizonyította be a polgároknak egyértelmű felsőbbrendűségét. A kapitalista piacgazdaság átlagban növelte ugyan az életszínvonalat, de százezreket taszított mélyszegénységbe vagy csak a korábbinál rosszabb életkörülmények közé, és sokakban nosztalgiát teremtett a késő Kádár-korszak látszólagos nyugalma és létbiztonsága iránt.

Emellett a politikai elit nem tudta elmagyarázni a polgároknak, hogyan működik a demokratikus piacgazdaság. Sokaknak nem világos, hogy – a jogbiztonság garantálásán keresztül – hogyan függ össze az Alkotmánybíróság jogköre a befektetési (és munkahelyteremtési) kedvvel. Miért fontos a forint értékének megtartása szempontjából, hogy a jegybank független legyen? Miért kénytelen egy eladósodott ország hallgatni azokra a hitelminősítő cégekre, amelyeknek értékelése alapján hozzák meg hitelezőink befektetési döntéseiket?

Mindezek miatt a társadalomban – és ezért a kegyeiért versengő politikusokban – ez idáig nem volt meg az elhatározás vagy az erő a rendszerváltás gazdasági és politikai végigvitelére. Gazdaságunk cipeli magával az alacsony foglalkoztatottság, a rugalmatlan munkaerő és a hosszú távon fenntarthatatlan szociális juttatások terhét. Demokráciánk sebezhetőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt másfél év „fülkeforradalma”.

Orbán Viktor jól érzett rá az euróválságtól felerősödött, ám a demokráciával és a piacgazdasággal szemben amúgy is meglévő kétségekre. Ám rossz utat választott az orvoslására. Mi pedig az elmúlt másfél évben felgyorsítva tapasztalhattuk meg, hogy mi az alternatíva.

A kérdés tehát, hogy mit kezdünk az elmúlt másfél év tapasztalatával? Segíteni fog-e bennünket a mostani válság abban, hogy elfogadjuk a demokratikus piacgazdaságot mint hosszú távú társadalmi berendezkedést? Megértjük-e, hogy egy ország szuverenitásának növelése nem lehet öncél, főleg ha a realitások nem támasztják alá, viszont polgárai életminőségének rovására megy. Kinevel-e a válság és megválasztunk-e olyan politikusokat, akik hitelesen el tudják magyarázni a bonyolult összefüggéseket? Megtaláljuk-e a társadalmi szolidaritás eszközeit, amelyek segítenek kiemelni a legszegényebbeket a méltatlan életkörülmények közül.

Ha ezekben a kérdésekben előrelépünk, akkor talán a zsákutcába jutott orbáni kísérlet nem lesz teljesen hiábavaló, és kudarcával akár még hozzá is járul az 1989-ben megkezdett rendszerváltás befejezéséhez.

A szerző közgazdász

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.