Tisztelt Professzor úr!

Kedves András!

Közelebbi és távolabbi barátaid, ismerőseid közül sokan megrendülten értesültünk arról, hogy (még hetekkel ezelőtt) szerepet vállaltál az MTA-nak az ún. Egyháztörténeti és Vallástudományi Bizottságában, amelyet Pálinkás József elnök úr az ismert politikai megrendelés alapján hitvalló közösségek működésének legitimitását vizsgáló céllal hozott létre.

A vallástudomány és Isten Igéjének számodra is fontos méltóságára tekintettel néhányan már ekkor is megpróbáltunk figyelmeztetni e közreműködés képtelenségére. (A Facebookon kezdeményezett vitától sajnos gyorsan elzárkóztál, a „posztot” bejegyzéseinkkel együtt eltüntetted.) Meggyőződésünk az volt, és változatlanul az, hogy teológusként és tudósként nem adhatod a nevedet egy olyan bizottság tevékenységéhez,

a) amely tudós emberek gyülekezeteként politikai cselédszerepet vállal abban a boszorkányüldözésben, amelynek következtében most azért „kell” vizsgálni egyházi közösségek egyházi jogállásra alkalmas minőségét, mert előzőleg őket a jogállami elvekkel szöges ellentétben álló módon, ráadásul minden indoklás nélkül, megfosztották az alkotmányos legitimitással megszerzett jogállásuktól;

b) amely magas presztízsével külön is legitimálja az egyházak feletti kormányzati lelkiismereti nyomásgyakorlást, azt sugallva feléjük, hogy helyes az, ha gerincük megtörése árán is elfogadják a tőlük a vörösingesek módjára elrabolt státusuk kegyként való visszaszolgáltatását;

c) amely – szemben minden komolyan vehető tudományelméleti és -etikai megfontolással – a jogállamokban feltétlen szuverenitást élvező hitvallói közösségalkotás alakzatait kívánja olyan vizsgálódásnak alávetni, amelyre csak inkvizíciós szervezetek és hittani kongregációk érezhetik felhatalmazva magukat. Megjegyzés: (a) Jogállamban a hitvallásos közösségek működésének ellenőrzése kizárólag alkotmányossági alapon folyhat, éspedig arra az egy szempontra tekintettel, hogy tevékenységük sérti-e az államszervezet alapértékeit; (b) az egyházak elismerésének különféle külföldi modelljeire utaló érvelésekre, amelyek teljesen figyelmen kívül hagyják a hazai valóság tartalmi és történelmi vonatkozásait, szót sem érdemes pazarolni;

d) amely egy olyan törvény alapján állt fel, amely élesen szembemegy azok önértelmezésével, akikre vonatkozik. Példaként: az egyházi státusnak taglétszám és életkori paraméterek alapján történő minősítése mögött meghúzódó felfogás, a történelmi kontinuitást ideológiai (hitvallási) szubjektivizmussal abszolutizáló kultúrmaterialista szemlélet köszönő viszonyban sincs a Szentlélek Istennek bármely történelmi helyzetbe szuverén és megújító módon való beavatkozását hirdető vallásfilozófiai gondolattal;

e) amely úgy működik, mint valamely hatóság vagy a kommunista párt politikai bizottsága. Megjegyzés: egy akadémiai testület nem döntéseket hoz, hanem vitákat folytat; tanácskozásai nem titkosak, eredményei kommunikálhatóak és megvitathatóak. (Már most biztosak lehetünk abban, hogy a történetírás ezt az esetet, és azt is, hogy az akadémikusok és a hazai tudományosság képviselői az MTA-nak ebbe a szerepkörbe való belerángatását szótlanul tűrték, a magyar tudományosságnak a diktatúrák idejéből ismert legrondább lapjaihoz csatolva fogja majd jegyezni.)

Kedves András, említett facebookos levélváltásunkban arra hivatkoztál, hogy a segítés szándéka vezetett a bizottsági tagság elvállalására. Nyilván azért, mert az adott összetételű társaságtól (ismerve a tagok többségének nézeteit) félteni vélted a vallásszabadságot. Fogadjuk el egy pillanatra, hogy a bizottsági munka kvalitásának a megítélésekor valahogy kizökkent a teológiai és vallástudományi iránytűd. Arra azonban csak gondolhattál volna, a diktatúrás időkben szerzett tapasztalataid alapján is, hogy a „még mindig jobb, ha én (is) ott vagyok” típusú magatartás az erkölcshiányos struktúrák működését nem megregulázni, hanem inkább erősíteni szokta. És ami még fontosabb, nem gondolod-e, legalább így utólag, hogy e már eleve célt tévesztett „segítő”missziódnál (gyakorlatilag kollaborációnál) többet használtál volna mindenkinek (ráadásul egy olyan ügyben, amelyben eleddig minden esetben a politikai erőszak mondta ki az utolsó szót), ha a vallás- és lelkiismereti szabadság, egy nemes politikai (teológiai) szolgálatetika jegyében nyilvánosan is visszautasítod bizottsági felkérésedet, és erre buzdítod társaidat is? Te, a teológus és vallástudós! Valahogy úgy egyébként, ahogy tette azt a veled azonos konfessziót követő Wildmann János barátunk, az Egyházfórum főszerkesztője, aki felismerve a keresztény „történelmi” egyházaknak a teológiai rangra emelt xenofóbiás testvérgyűlöletben és az aranyborjú és a nemzetbálvány imádatában való elmocsarasodását, a több millió katolikus vallású magyar állampolgár közül egyetlenként bocsánatot kért egyháza nevében a kereszténységet és a kisegyházakat ért megaláztatás miatt.

Egyes hírek szerint befejeződött azoknak az egyházaknak az akadémiai vizsgálata, amelyek a megfélemlítés hatása alatt kérelmet nyújtottak be egyházként való újraelismerésük iránt. Más információk szerint viszont társaságotok továbbra is buzgón tevékenykedik. Akárhogy is, biztos vagyok abban, hogy még semmi nem késő. Sőt! „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt!” – énekeljük az egyik szép protestáns pietista dicséretünkben. Ma még Neked is lehet és szabad újragondolnod álláspontodat. Hiszen mily komoly erkölcsi ítélet is lenne a most zajló alkotmányellenes egyházi törvénykezés és törvényalkalmazás ügymenetén, ha Máté-Tóth András teológus és vallástudós hitvalló határozottsággal elmondaná, hogy barátaim, bocsánat, ez az az út, amelyet nem lett volna szabad követnem, és amelytől a legjobb lélekkel mindenki mást is szívesen tartok vissza.

Barátsággal,

Majsai Tamás

A szerző a WJLF teológus és lelkész szak dékánja