Jóllehet a felek az egyetlen ellenzéki kerekasztal mellé sem nagyon akarnak odaülni, szerintem egy asztal kevés lesz. Véleményem szerint több kell, talán minden településen legalább egy. Ezek lennének a Köztársaság Asztalai.

A napra pontosan illesztett s az időszükségletükben lenyűgöző pontossággal összehangolt jogalkotási folyamatok és a kinevezések háborítatlan tervszerűséggel zajlottak le. A félkész jogállam visszabontása és az államszervezet elfoglalása simán lezajlott. E tények mindent átütő erővel bizonyítják, hogy a siratott 1989-es III. köztársaság intézményrendszere látszatvilág volt, amelyet a lakosság döntő része nem is ismert. Vagy ha igen, hát annyira tartotta, amennyire megvédte. Semennyire. Ez nem olyan helyzet, amit Brüsszelből bárki sikeresen operálhatna. A ténylegesen demokratikus társadalmi erők valóságos erőállapota onnan is látszik.

Minden érintettnek számot kell vetnie a ténnyel, hogy e volt köztársaságot nagyjából csak azok próbálták megvédeni, akik eddig üzemeltették. Aki ezt nem érti meg, és nem veszi tudomásul, s továbbra is a régi módon működő pártok valamelyikében űzi személyes ambícióit, az a régi világot tartja fenn. A klasszikus magyar úri politika világát.

A demokratikus alkotmányfejlődés kisiklása és a fenyegető államcsőd valóban nemzeti összefogást követelne. De népünk éppen a legnagyobb bajok beálltakor jutott oda, hogy az elemi bizalom végleges elvesztése miatt a meghatározó többség számára közömbössé, őrizetlenné és használhatatlanná váltak a közpolitika intézményei. Négyötödnyi magyar szerint rossz irányba mennek a dolgok, s a kétharmadunk ma egyetlen pártot sem választana. De most nem is kell. Most egy sosem volt, de lenyűgözően ismerős és erőszakos orbáni konszolidáció következik, ami eszközeivel a kádárira, lózungjaival a bethlenire hajaz.

Érdekes küzdelem fog itt kibontakozni. Vajon népünk minden tanult és ősi mintáját követve ismételten „hozzáidomul” az állami fensőbbséghez és az oktrojált alkotmányhoz, azaz formálisan felveszi a megújult osztályrend fegyelmét, vagy elindítható és kibontakoztatható egy jogtudatért és a demokratikus önrendelkezésért folytatandó harc? Egyik oldalon a totálisan ellenőrzött nyilvánosság és az állam mindenoldalú eszközei, a másikon pedig szinte csak az alapjogok maradékai, a kicsorbított eszmék, a megcsalt társadalmi célok és az elveszített bizalom.

Ugyan ki gondolja, hogy a változatlan működésmóddal szerveződő ellenzéki pártok és szervezetek pillanatnyi vezetői által körbeült egyetlen kör alakú szobabútor mellett mindez majd megoldható, s az újra alávetésbe jutott társadalom közel kétharmada öntudatra ébred, programokat alkot, megszervezi magát, és felemelkedik. Hiszen már az is többnapos, konspirált és titkosított tárgyalások eredménye volt, hogy ott, az Opera előtt senki nem beszélt a jövőről; nehogy már valaki óvatlanul programot adjon…

A különböző pártokban, de nagyon is azonos módon működő politikai elit az elmúlt huszonkét évben nyilvánvaló kudarcot vallott. A Fidesz kétharmada e válság, a politikai intézményrendszer válságának legmélye. De ez először az MSZP bizalmi falának, teljes működési vertikumának törvényszerű bedőlését okozta. Néhány éve az okokat a következőképpen láttam:

„A vezérelvű káderelit és médiapárt koncepciója befuccsolt. Az lehetetlen, hogy valamennyi, a pártból fakadó mandátum egy feudálisan leosztott hűbéri rend pozíciója és a helyi-térségi vállalkozói körök letéteményese s közben a multiérdekek garanciája legyen egyszerre. És most mégis így van. Ebből kiszorult a tagság és a nép” (Bizalomkeringő).

De lám, még két év sem telt el a hatalomváltás óta, s dermedten, de nem meglepetten látom, hogy barátaim e mondatokban – egy kis korrekcióval – elsősorban már a Fideszre ismernek rá. Mert nem kommunista, hanem bolsevik.

A Fidesz a hatalomért kötött kiscsoportos korosztályi szövetségként indult, s szűk vezető klikkje kiválóan beletanult a magyar pártok által eleddig egyként űzött klasszikus magyar úri politika rejtelmeibe. Ha hihetünk Bibó Istvánnak, s továbbgondoljuk ismert tételeit, beláthatjuk; a klasszikus úri magyar politika tisztán hatalmi politika. A lényege a legegyszerűbb: mi vezetünk! Ennek a politikának a tartalmi színezete szinte közömbös, mert a megszerzett vagy megtartott állami hatalomból, a hatósági működésmódból, a közpénzekből, a jogalkotásból és a joghézagokból s a jogállam látszataiból megszerezhető haszon a lényege, nem pedig az a politikai mimikri, amit az éppen győztes személyi körök maguk elé tartanak.

Ez a klasszikus magyar úri politika mindig csakis a politikailag már cselekvőképesek, a közvetlen anyagi érintettek és a fenyegető károkozási potenciállal rendelkezők felé fordul. Elsődlegesen kizárja, illetve eltántorítja, esetleg másról beszélteti a szilárdan kézben tartott nyilvánosságot, s a szereplők sikeres megosztása mellett mindig önmaga érdekeinek érvényesítésére és klienseinek javadalmazására tör. A hatalmi szakszerűség nem társadalmi elveket követ, hanem a megszerzés vagy a megtartás parancsát. Csak kicsi túlzás kell azt állítani, hogy a mi pártjaink nem eszmei közösségek, azaz a társadalmi jóra szövetkezők szervezetei, hanem puszta nyerő közösségek.

A klasszikus úri politika előfeltétele, hogy a pártok a féldemokratikus látszatok mögött feudális hűbéri elven, ne demokratikusan szervezzék meg hatalmi gerincüket. Ebben a hatalmi politikában pedig a Fidesz jobb. Jobb lett. Továbbra sem egyenlőséget, hanem kiváltságokat ígér híveinek és csatlósainak. De hát ez a régi recept – noha a közhatalom felépülhetne demokratikusa(bba)n is.

A demokratikus pártműködésnek hazánkban nincs szerepkészlete és követhető gyakorlata. Főleg a pártok alapszövetében, legalsó szervezeti szintjein nincsenek minták. Emiatt a helyi politikai közösségek képviselői rendre a vezérelvű pártműködés áldozataivá –vagy ami olykor károsabb, kedvezményezettjeivé – válnak, mert a személyes kényszerek rendre legyőzik a csökevényes helyi kontrollt, így a politikai képviseleti mandátumokból tényleges és nagyrészt őrizetlen uralom lesz. Ez az oka annak, hogy pártjaink önmagukban képtelenek demokratizálódni. Ezért tartósan a települési nyilvánosságok semleges, átvilágító erejű fényébe kell hívni és szorítani őket. E problémát azok a párttagok fogják megoldani, akik politikai céljaik elfogadását a lakóhelyük társadalma előtt rendszeresen és módszeresen megmérik és ütköztetik. És azok a lokálpatrióta köztársaságpárti hazafiak, civilek, akik e fórumokat mihamarabb megszervezik, és dokumentálják, ami ott történik.

A jogfosztott, mert jogtudatot sem szerzett és nehezen tájékozódó társadalom eszmélésének időszükséglete van. Nekünk ezt az időt kellene tartalommal feltölteni. Erre kínálnak lehetőséget a Köztársaság Asztalai. Az emberek rendszeres találkozói a maguk testi valójában. Mert mit gondoltok, mit keresnek az USA elnökjelöltségére vágyók az iowai pajtákban és tornatermekben?

A kis balti nemzetek példája azt mutatja; amikor ott szinte elképzelhetetlen erejű volt a recesszió, s az ebből fakadó társadalmi feszültségek vak erői már széttépéssel fenyegették a nemzeti közösséget, akkor a helyi, kistelepülési problémák, az önkormányzati működés kíméletlen következetességű feltárása, tehát a nyilvánosság fokozása hozta a leggyorsabb megoldást. A gondok nyilvános kezelése a helyi társadalomban megteremtheti azt a bizalmi alapot, azt a realitásérzéket és a fejlettség adott szintjén még elérhető közösségi harmóniát, amire aztán felépíthető az új, nyilvános, reális országos politika is. Több kis asztalt! Ezret.

A szerző közíró

Kapcsolódó cikkek: Elvesztett fogadás | Tarlós István levele | Akadémikusok nyilatkozata | Orbán-fogadás balról | Rendszámcsere