Márpedig az erő nyelvén megszólalni az EU-ban a fő döntéshozó szerv, a tanács tudna. Ugyanez kevésbé „brüsszeliül”: ha a tagállamok, pontosabban a nemzeti politikusok (elnökök, kormányfők, miniszterek) szánnák rá magukat, hogy egyértelmű és kemény figyelmeztetést küldjenek a Fidesz-kormánynak – na, az talán működne.

Persze ne becsüljük alá az Európai Bizottság – uniós viszonylatban – szokatlanul határozott fellépését sem. Mondogathatja Orbán, hogy kötelezettségszegési eljárásokat más tagállamok ellen is indított már a brüsszeli testület, de most egyszerre három magyarországi ügyben (jegybank függetlensége, bírák nyugdíjazása, adatvédelmi ombudsman eltávolítása) lőtték ki a jogi rakétákat. És közben jelezték, hogy egyéb témákban (alkotmány, sajtószabadság, végtörlesztés) is vizsgálják a magyar kormány döntéseit.

Hullámokat ver majd, amikor az Európai Parlament képviselői ma ízekre szedik Orbán Viktor – és a kétharmados többség – antidemokratikus lépéseit. Az egy évvel ezelőtti politikai „bokszmérkőzés” ismétlésére számíthatunk: indulatok, sértődések, érvek és ellenérvek lavinája. S hogy mindez milyen következménnyel jár? Éppen ez a baj: semmilyennel.

„Hol van ilyenkor Németország, Franciaország és Nagy-Britannia?” A kérdést a Bruxinfo hírportálon tette fel egy brüsszeli szakértő. Ennél jobbat most kérdezni sem lehet, még ha a kérdés költői is. Merthogy indíthat az Európai Bizottság akárhány eljárást, nagyító alá vehet akárhány magyar törvényt, hivatalos levelet írhat akárhány budapesti politikusnak – amíg a meghatározó tagországok nem mondják ki feketén-fehéren, hogy támogatják a bizottság kezdeményezéseit, üres fenyegetőzés marad az egész.

Noha a médiában gyakoribb szereplő az Európai Bizottság és az Európai Parlament, a dolgok valójában a tanácsban – értsd: a tagállamok szintjén – dőlnek el. Ám a „nagyok” egyelőre hallgatnak. Kár, mert az ő hangjukat Orbán is meghallaná.

A kínos csendnek több magyarázata is van. Nyíltan fogalmazott a napokban a Le Monde című francia napilap újságírója, amikor Merkel német kancellár és Sarkozy francia elnök találkozójáról írt. „A két vezető történelmi viták miatt nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy Magyarországra erőltetik a nézeteiket. Az egyik a trianoni egyezmény miatt, amely az első világháború után csökkentette Magyarország területét, a másik a náci diktatúra okán, amely a magyarországi zsidók kiirtásához vezetett.”

De más is visszatartja a Merkel–Sarkozy párost és európai kollégáikat a cselekvéstől. Keserű szájízt hagytak maguk után az Ausztria elleni (a szélsőjobb kormányra kerülése miatt bevezetett) politikai szankciók, amelyekkel annak idején az égvilágon semmit nem sikerült elérni. A valódi hatalom birtokosai, az uniós kormányok így ma az Európai Bizottságra és az Európai Parlamentre mutogatnak: vívják meg ők a harcot! Puszta kézzel.

Európa egyelőre nem mondhat mást: vagy magához tér a magyar lakosság, és választásokon váltja le az Orbán-kormányt, vagy jön az államcsőd, és ugyanez a kormány végül rábólint az uniós „diktátumokra”. Az európai politikai-diplomáciai körökben ezzel ki is fogytak a forgatókönyvekből.

Barroso és Orbán