Odamentem hát a szép üveg portálbejárathoz, pedig nagyon nem akaródzott a hidegben ácsorogni. Igaz, bemenni sem. Holott kaptam szépséges meghívót én is, egyenesen Kósa Lajos polgármestertől, aki azt írta nekem, hogy „tisztelettel meghívom Önt és partnerét”. Nem fogadtam el a meghívást, s nem a pénz riasztott vissza, hanem az öltözet: nem óhajtok báli ruhában páváskodni.

Részvételem 18 ezer forintba került volna, ami viszonylag nem sok, fizettem ennél többet vacsoráért, igaz, nem Debrecenben, hanem New Yorkban, a Carlyle Hotel bárjában, ahol az egyik barátommal 120 ezer forintot hagytunk ott dollárban. Kissé sokalltuk. De úri helyen ettünk, ahol a pincérek száműzött olasz őrgrófokhoz hasonlítottak, s rosszallón néztek, amikor az általuk ajánlott pezsgő helyett sört rendeltem – egyikük fehér kesztyűben el is tartotta magától a poharamat, míg arisztokrata kollégája hideg méltósággal sört töltött belé.

Láttam a szemükön, hogy a lelkük sikoltozik. Pár asztallal arrébb Woody Allen üldögélt és klarinétozott (emiatt került sokba az amish módra elkészített csirkecombom!), ráadásul nyakkendőt kellett viselnem, holott utálom. Úgy néztem ki, aki voltam: kinyalakodott kelet-európai panelproletár.

Egyszóval a ruha tántorított el a cívisbáltól, mert a frakkon, zsaketten, nyakkendőn és alkalmi selyemöveken röhögök, a mandzsettával szemben pedig leküzdhetetlen elvi ellenszenvet táplálok. Magyar férfiember, ha bálba megy, visszavonult torreádornak öltözik, rosszabb esetben nótaénekesnek. Más választásunk, uraim, nincs. S még mindig jobban járunk, mint díszkivilágításban pompázó asszonyaink, akik egy mai bálban kénytelenek a Jókai-regények korosodó delnőiként tipegni mellettünk, méghozzá a hatvanas évek kosztümös filmjeinek fölfogásában.

De nem is Jókairól akartam beszélni. Hanem arról, hogy tehát múlt szombaton este ott fagyoskodtam a Kölcsey-központ előtt, s éreztem, hogy van itt valami furcsa. Nem tudtam, hogy mi az. Unalmamban elnéztem a visszavonult torreádorok, nótaénekesek és díszkivilágításban tündöklő asszonyaik érkezését, bámultam utánuk, ahogy eltűnnek a szép üvegportál mögött... S éreztem, hogy van itt valami szokatlan. Valami különös és zavaró. S amikor egyszerre csak megint nyílt az üvegajtó, s bemasírozott rajta egy államtitkárocska a miniszteriálisan magasan hordott orrával, a homlokomra csaptam: nini, az ott egy lepel! A máskor teljesen átlátszó bejáratot aranyszínű lepellel fedték be, amely eltakarta előlünk a belátást.

Az utca népe elől takarta el a belátást. A plafontól a padlóig egészen elfödte.

Nem akartam hinni a saját szememnek. Miért csinálták? Mi volt a cél? Nem akarták, hogy aki arra jár, belásson? De hiszen mindenki láthatta, hogy mi folyik odabent: közvetítette a helyi tévé! Arra meg gondolni sem szeretnék, hogy az ellenkezője történt: nem akarták, hogy aki odabent van, kilásson, s megpillantsa a valóságot.