Január 2-án óriási tömeg jelent meg az Operaház előtt, hogy az alaptörvény ellen tiltakozzon. Az elmúlt hónapokban szinte minden hétre jutott kisebb vagy nagyobb tüntetés, nyilatkozat, bátor egyéni vagy közösségi kiállás. Mára sokan eljutottak oda, hogy változást akarnak, és tenni is hajlandók ezért. Ez a kollektív akarat lelkesítő, és éppen ezért kell elgondolkodnunk azon: hogyan lehet valódi baloldali változást elérni, és mit is akarunk tulajdonképp? A rövid távú cél egyértelműen az, hogy a Fidesz kikerüljön a hatalomból, és az általa képviselt politika ne folytatódjon. De ha csak az embereket cseréljük le, nem sok minden változik. Ezt bizonyítja például 20 év hajléktalan- és lakásügyi politikája. Bár a Fidesz hajléktalanpolitikája minden eddiginél kegyetlenebb, 1989 óta egyetlen kormány vagy önkormányzat sem tette meg azt, ami a tömeges hajléktalanság felszámolásához szükséges lett volna. Egyik sem alakított ki átfogó hajléktalanügyi és lakhatási stratégiát, egyik sem védte meg a közösségi lakásvagyont, ami a hajléktalanság megelőzésének egyik legfontosabb eszköze. A hajléktalanság „megoldását” mindegyik abban látta, hogy a fedél nélküli embereket tömegszállásokra kényszerítse. A magyar állam a rendszerváltás óta soha nem szánt elég pénzt és energiát arra, hogy felszámolja a mélyszegénységet és a tömeges lakástalanságot.

Nem a jelenlegi kormány kezdte – korábban is próbálkoztak már döntéshozók azzal, hogy a hajléktalan embereket eltüntessék a városok utcáiról, és erőszakkal kényszerítsék őket elfogadhatatlan körülmények közé. Az a tudatosság és eltökéltség viszont, amivel ez a kormány megalázza és kirekeszti a már amúgy is végtelenül kiszolgáltatott hajléktalan embereket, valóban példátlan, és magában is elég ok lehet azonnali leváltásukra.

A hosszú távú cél azonban a gyökeres társadalmi, politikai és gazdasági átalakulás. Nemcsak pártváltásra, hanem rendszerszintű változásra van szükség. Ahhoz, hogy Magyarország gazdasági nehézségei ellenére minden lakója számára otthont jelentsen, alapvető értékváltásra és ennek megfelelő intézményrendszerre van szükség: az egyenlőtlenségek mélyítése helyett az erőforrások, a vagyon és a lehetőségek igazságos elosztására, diktatúra helyett demokratikus döntéshozatalra, az állampolgári és emberi jogok aktív érvényesítésére.

A demokrácia és az igazságos elosztás nem lehet csupán a küzdelem eredménye – a küzdelem folyamatában is érvényesülniük kell! Ez nem könnyű. Nem mindig könnyű az igazságos elosztást a saját bőrünkön megtapasztalni – amikor nekem valamivel kevesebb jut azért, hogy másnak a minimális megélhetése meglegyen. Nem könnyű feladni a „természetes” dominanciát sem olyanokkal szemben, akik nálunk kevésbé iskolázottak vagy kevésbé szerencsések. Nem könnyű mindig demokratikusan dönteni, ha egyszer mi pontosan tudjuk, mi a teendő. De ha nehéz is, tenni kell. Ha nem ültetjük át ezeket az értékeket a mindennapi gyakorlatba, akkor a baloldaliság csupán szólam marad.

A mai magyarországi baloldali mozgalmak és szervezetek számos dolgot remekül csinálnak. Egyre több embert mozgatnak meg a fizikai és a virtuális térben. Megteremtették az alternatív kommunikációs csatornákat, ami lehetővé teszi, hogy a manipulatív közmédia ellenére is lehessen érdemi hírekhez jutni és véleményeket cserélni. Megszületett a felismerés, hogy össze kell fogni akkor is, ha ez rengeteg frusztrációval és kompromisszummal jár. Ez mind nagyon fontos. De nem kevésbé fontos az is, ami nagyrészt hiányzik: a demokratikus és egyenlőségelvű folyamat. Pedig ez a próbája annak, hogy valóban képesek vagyunk-e úgy működni, ahogyan elképzelésünk szerint a világnak működnie kellene.

Nézzük meg, hogy az elmúlt hónapok tüntetésein kik szólaltak meg a színpadon, kik nyilatkoztak, és kik vettek részt a tüntetéseken, egyeztetéseken. Először is, kevés női aktivista jelenik meg vezető szerepben. És ez nem azért van, mert a nők nem vesznek részt ezekben a mozgalmakban. A férfidominancia annak az eredménye, hogy a szervezetek nem fektetnek hangsúlyt a nemi egyenlőségre, a nőket nem biztatják, hogy álljanak ki a színpadra, és képviseljék a közösség álláspontját. Azzal, hogy szinte csak férfi áll a színpadon, a fennálló rend termelődik újra.

Hiányoznak a színről a cigány származású magyarok is, akik pedig az elmúlt 20 év társadalompolitikájának legfőbb áldozatai. Akik nagy része mélyszegénységben él. Ami még fájóbb: a cigányok nemcsak a színpadokról, hanem az aktivisták közül is hiányoznak. A hazai baloldali mozgalmakban ma hiányzik a koncentrált törekvés arra, hogy a cigányság társadalmi elszigeteltsége legalább az alternatív közéletben megváltozzon.

Nincsenek jelen a szegénységben élő emberek sem, akik az Orbán-kormány intézkedéseit a leginkább megszenvedik. A progresszív mozgalmak őket emlegetik leggyakrabban, csak épp ők maguk hiányoznak a színpadokról, a közönségből, a szervezési találkozókról stb. A szegény emberek politikai részvétele nélkül a rendszer nem fog megváltozni. Igaz, a szegénységben élő emberek súlyos napi gondokkal küzdenek. De az is igaz, hogy már léteznek olyan szervezetek – még ha kevés is –, ahol a mélyszegénységben élő emberek aktívan szerveződnek érdekeik és jogaik védelmében. Mégis gyakran előfordul, hogy mások beszélnek helyettük – ennek meg kell változnia! Ha a baloldali mozgalmak nem képesek a szegény emberekre aktív politikai cselekvőként tekinteni, személyüket és igényeiket a munkába tevőlegesen bevonni, akkor soha nem indulhat el valódi változás.

A szerveződés folyamata éppen olyan fontos, mint a célok kimunkálása. Ha ez a folyamat kirekesztő és egyenlőtlen, akkor az eredmény is az lesz. A baloldali mozgalmaknak el kell kezdeniük valóban demokratikusan működni! Oda kell figyelni rá, hogy a terep – egy szervezési találkozó például – elérhető és befogadható legyen különböző iskolázottságú és kulturális hátterű emberek számára is. Meg kell tanulni egyenlőbben elosztani a hatalmat, az erőforrásokat és a lehetőségeket a mozgalmakon belül is. Le kell mondani egy-egy szereplési vagy szervezési lehetőségről mások javára. Ha nem így teszünk, akkor azt a világot teremtjük újra, ahol a hatalom jellemzően a fehér középosztálybeli férfiaké. Akkor miben fog különbözni az új világ a régitől?

Nem engedhetjük, hogy csupán egy újabb elitváltás történjen. A fennálló hatalmi viszonyokat megkérdőjelező, tudatosan befogadó, sokszínű, önkritikus és egalitárius mozgalmakat kell építenünk. Eközben meg kell tanulnunk, hogyan lehet élni abban a társadalomban, amiről annyit beszélünk, ahová vágyunk.

A szerző kulturális antropológus, aktivista