Az egyházügyi törvény tétje
Tudatosan használom a korszakváltás kifejezést a gyakran emlegetett politikai rendszerváltás helyett, mert valójában egy nagyobb ívű változásról van szó. Egon Friedell írja: „A dolgok gyakran csak később nyilvánítják ki igazi értelmüket… A történelmi hatások nagy része a föld alatt játszódik le… Az emberiség szellemi története a múlt állandó átértékeléséből áll… A látás különböző módjainak a története a világ története… Minden korszakban a korgondolat a szervező, teremtő, az egyetlen igazi erő… És ez adja kezünkbe minden korszak voltaképpeni kulcsát.” (Az újkori kultúra története, Holnap Kiadó, 1994; 22., 30., 33., 47., 49. o.)
Az új „korgondolat” pedig nem mást jelent, mint a felvilágosodás nyomán kialakult szekuláris gondolkodásmód átváltását ismét vallási ideológiára, valláserkölcsi alapra épített társadalomra. Úgy is lehetne jellemezni ezt a fordulatot, hogy a „mindennek mértéke az ember” (Protagorasz) elv átváltoztatása a „mindennek a mértéke az Isten” elvre. Ebben a váltásban azonban az a legnagyobb kérdés, hogy ki mondja meg, kicsoda az Isten, illetve hogy mi a régi-új mérték tartalma. A legsúlyosabb veszély pedig az, hogy mindenképpen sérül a legnagyobb érték, a lelkiismereti szabadság. Világnézetileg, vallásilag sokszínű társadalmat nem lehet felülről, hatalommal vezérelten átállítani kötelező vallási ideológiára. Ezenkívül – az államilag támogatott vallási irányzat és a valláserkölcs tartalmától függetlenül is – ami kötelező ideológiaként jelenik meg, az lelkiismereti elnyomást, illetve ellene való lázadást fog eredményezni.
A korszakváltás jegyében alapvetően fontosnak mutatkozik az állam és az egyház viszonyának rendezése. Ezért az újfajta társadalom megalapozásának egyik talpköve az egyházügyi törvény. Nem csupán fogalmazásbeli különbség, hogy e törvényben (múlt év júliusi és decemberi változatában egyaránt) „az állam és egyház szétválasztása” helyébe – amely mintegy kötelező tétele volt a modern államok alkotmányának a felvilágosodás utáni korszakban – „az állam és egyház kölcsönös előnyökön alapuló együttmunkálkodása” (a törvény preambulumából) meghatározás lép. Többen még most is az állam és az egyház szétválasztása, illetve az állam világnézeti semlegessége elvének az érvényesítését kérik számon, és nem veszik észre, hogy az új rendszerben ennek a reklamációnak már nincs helye.
A „trón és az oltár szövetsége” középkori képletének egy modern korszak utáni változata lép életbe. Most nincsen trón, de van helyette tekintélyelvű állam, amely szövetségesül hívja, választja a tömegbefolyásolási képességét mind nagyobb mértékben visszaszerző egyházi erőt. Természetes, hogy az állam meg akarja választani, milyen vagy mely egyházakkal akar szövetségi viszonyt létesíteni. A szóban forgó képletbe nem fér bele a vallási pluralizmus, az állam nem részesíthet kiemelt anyagi támogatásban és védettségben bármely vallási közösséget vagy csoportosulást. Ezeket a privilégiumokat csakis azoknak az egyházaknak juttatja, amelyeknek a lojalitását biztosítottnak látja, és amelyeknek az ideológiáját az új, valláserkölcsi alapokra épített társadalom fundamentumává akarja tenni. Ebben a képletben nagyon is logikus a vallási közösségek két kategóriába sorolása, az egyházként elismertek megkülönböztetése és kiemelése.
Természetesen az egyházaknak is érdemes meggondolniuk az állásfoglalásukat. Figyelemre méltó gondolatok olvashatóak Czövek Tamás A kereszt botránya: kereszténység és hatalom c. cikkében, amely a Theológiai Szemle legfrissebb számában jelent meg: „Jézus követői Mesterük példáját követve az első három évszázadban hűek maradtak a hatalom elutasítása eszményéhez. A konstantini fordulat azonban e tekintetben is változást hozott: a kereszténység azonosult a hatalommal, azt használta, a hatalom pedig használta és korrumpálta a kereszténységet… A politika az egyházat, a vallást és Istent hajlamos saját céljaira használni. A politikai hatalom iránti egészséges bizalmatlanság az első századok hiteles kereszténységéhez való visszatérést eredményezheti…” (2011/4. szám, 225. o.).
Az eddigiekben vázolt korszakváltás-vízió nem speciálisan magyar találmány. Az alapeszmét világosan és alaposan kifejtve tartalmazza XVI. Benedek pápa 2009-ben közzétett, Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) kezdetű enciklikája. Korunk sokrétű és egyre mélyülő válságának a diagnózisát és egyben gyógyszerét abban látja az enciklika, hogy a felvilágosodás nyomán kialakult új humanizmusra és emberi fejlődésbe vetett hitre épülő nyugati civilizáció kiigazításra szorul: „Nem valóságos humanizmus az, amely nem nyílik meg az Abszolút felé… Az ember nem vallhat kudarcot, ha kitárulkozik az isteni hívás felé, hogy megvalósítsa a maga fejlődését” (16–18. szakasz). A megoldás tehát – az enciklika sajátos és egyben beszédes kifejezését idézve – a „transzcendens humanizmus” (18.szakasz).
Az enciklika tényként kezeli „a világméretű kölcsönös függőség feltartóztathatatlan növekedését”, és globális rendszer keretében vázolja fel a korszakváltást: „Sürgetően szükséges, hogy létezzen… valódi politikai világtekintély… Az ilyen tekintélynek mindenki által elfogadottnak kell lennie, valóságos hatalommal kell rendelkeznie… Létesüljön… nemzetközi rend a globalizáció irányítására, és… ez képes legyen megvalósítani az erkölcsi rendnek megfelelő társadalmi rendet” (67. szakasz).
Ezen a ponton találkozik a magyar modell az enciklika iránymutatásával: „Az erkölcsi rendnek megfelelő társadalmi rend” kialakítása a célja a jelenlegi kurzusnak is, az oktatáspolitikában, a jogrendszerben és minden tekintetben. Eltérés van viszont abban, hogy a magyar elgondolás a nemzeti gondolattal és szuverenitással akarja ezt ötvözni. (Lásd az alaptörvény nemzeti hitvallás elnevezésű preambulumát.)
Úgy gondolom fontos tágabb összefüggésben látni az egyházügyi törvénnyel kapcsolatos kérdéseket. Summázva e cikkben foglaltakat: egyedül csak az állam és az egyház szétválasztása tudja biztosítani az életfontosságú emberi alapjog, a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartását, védelmét. Ez nemcsak logikai következtetés, hanem egyértelmű történelmi tapasztalat is.
A szerző teológiai főiskolai tanár
