Sajnos az elmúlt 20 esztendőben sok mindennel foglalkoztunk, azt azonban aligha állíthatjuk, hogy versenyképességünk alapjait megteremtettük volna. Eladtuk, privatizáltuk, bezártuk a magyar termelő- és szolgáltatóipar túlnyomó részét. Ezt követően azt várjuk, hogy a nyugati vagy ázsiai tőke fejlessze a hazánkba telepített vállalatait, összeszerelő üzemeit. Ma exportunk túlnyomó részét a külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatok biztosítják: hatékony nemzeti iparról alig beszélhetünk. Az természetes, hogy a megtermelt profit nem bennünket gazdagít, a tulajdonosok kiviszik az országból. Ahhoz, hogy versenyképességünk egyáltalán szóba jöhessen, hogy ne csupán jól hangzó szólam maradjon, meg kell teremtenünk annak feltételeit. A megoldást a nemzeti ipar fokozatos létrehozása jelentené, mely eladható (!), újszerű termékeket képes gyártani.

Aki figyelemmel kíséri az általunk irigyelt gazdag országok történetét, láthatja, hogy magas életszínvonalukat döntő részben a tudományos kutatási eredmények felhasználásának, alkalmazásának köszönhetik. Az intenzív és hatékony kutatás a minőségi egyetemi oktatásban, az onnan kikerülő diplomások tudásában, képzettségében is megnyilvánul. A nagyon szegénysorból induló Finnország az oktatás és a K+F kiemelt támogatása, ezen belül az elektronikai ipar fejlesztése révén már a legerősebb gazdaságú európai országok közé tartozik. Ma is a GDP-nek kb 3,5 százalékát fordítják a kutatás+fejlesztésre (Hargitai Miklós, Finn furfang, Népszabadság, december 11). Mostanában a hazai politikusaink figyelme a Távol-Kelet felé irányul. Ezek az országok – elsősorban Kína, India, Dél-Korea – gazdaságilag nagy iramban fejlődnek és meghatározó szerepük lesz a gazdaságban és a világpolitikában. Azt azonban sajnos nem említik, hogy ebben milyen szerepe van a kutatásnak. Fel kell hívnom a figyelmet Dél-Korea példájára. Az ázsiai ország a 35 éves japán megszállás, majd a koreai háború és az azt követő diktatórikus berendezkedés ellenére drámai fejlődést ért el. Ebben a döntő szerepet kormányuk tudománypolitikája játszotta. Számos új kutatóintézetet hoztak létre, és a GDP-ből a kutatás+fejlesztésre 4,3-4,5 százalékot fordítanak, amikor mi az elmúlt 20 esztendőben – mindenféle kormányzati ígérgetések ellenére – képtelenek vagyunk elmozdulni a 0,9-1,0 százalékról. Mindezt a jelen írás szerzője – különböző formában – már hosszú évek óta hangoztatja, annak idején erről a jelenlegi miniszterelnököt is győzködte. Amennyiben a kormányfő a fent említett célkitűzést, a versenyképességet és az ezzel szorosan összefüggő növekedési programot valóban komolyan gondolja – nincs okom feltételezni, hogy ez nem így van –, annak alapjait most kell lerakni. Változtatni kell tudománypolitikánkon. A tudományos kutatás, a K+F nagyobb mértékű támogatása nélkül sehol a világon nem tudták a nemzeti ipart megteremteni, az országot versenyképessé tenni.

Hogy a tudomány területén hazánkban mennyire elkeserítő a helyzet, mutatja az MTA elnökének, az ELTE kutatóinak felmérésére alapozott írása (Magyar Tudomány, 2011, 9. sz.). Eszerint a tudományos kutatás területén egyre inkább lemaradunk a régió többi országához képest. „Akikkel tíz éve együtt indultunk, mára jelentősen lehagytak bennünket, akik előttünk jártak (pl. Lengyelország vagy Ausztria) nálunk gyorsabban fejlődtek”. Sőt, „…Románia mára beérte, sőt jócskán meg is előzte Magyarországot a nyilvántartott tudományos közlemények számában. Magyarország folyamatosan veszít az egész világhoz viszonyított nemzetközi pozíciójából”. Ez aggasztó. A helyzet oka, nézetem szerint, a tudomány visszafogott támogatása, a kutatók alacsony száma és a teljesítmény elismerésének hiányossága. Nézzük ezeket sorjában.

1. Tapasztalatom szerint a döntéshozó politikusok, vagy legyünk jóhiszeműek, tájékozatlan beszédíróik, nincsenek tisztában a tudományos kutatás jelentőségével, amit talán az is bizonyít, hogy a miniszterelnök néhány évvel ezelőtt több száz egyetemi tanár (!) előtt tartott előadásában egyszer se ejtette ki a száján azokat a szavakat, hogy „tudomány” és „kutatás”. Ugyanakkor a nyugati politikusok most, a válság idején (!) is azt hangoztatják, hogy a kilábaláshoz különösen szükséges a kutatás támogatása. Nálunk eközben a fűnyíróelv általános érvényesítése, az elfogadott pályázati pénzek átutalásának késlekedése, befagyasztása, az egyetemeken, akadémiai intézetekben a kutatást érintő összegek egy részének elvonása következett. Mióta eszemet tudom, mindig „nehéz” helyzetben voltunk, és csak évekkel később derült ki, hogy valójában „most vagyunk igazán válságos helyzetben”, és az elmúlt időszak „Kánaán” volt. Jó érzés hallani a miniszterelnöktől, hogy „Magyarország erős lábakon áll, nincs aggodalomra ok”. Ennek fényében azonban érthetetlenek az elvonásokat (!) és nem a megszorításokat (!) célzó intézkedések.

2. Sajnos a népességszámhoz viszonyítva hazánkban van a legkevesebb kutató. (Kiemelkedő tudományos tevékenységet felmutató szenior kutatók néhány emberrel dolgozgatnak, amikor hasonló kvalitású nyugati versenytársaik kutatási programjának megvalósításában nagy létszámú doktoranduszokból álló csoport vesz részt.) Az a csodák kategóriájába tartozik, és minden bizonnyal a hazai kutatók elképesztő erőfeszítésébe kerül, hogy néhány hazai kutató és csoportjának teljesítménye megelőzi az összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között tevékenykedő nyugati kollegákat.

3. Végül érdemes röviden foglalkozni a teljesítmény elismerésével. Elkeserítő, hogy minden nemzetközi felmérés szerint szakterületén évtizedek óta a legjobb teljesítményt elérő, és évtizedeken keresztül nemzetközileg is versenyképes (!) kutatócsoportot megszüntetünk, jó hírű nyugati egyetemekről hazatérő akadémiai doktori címet megszerző tudósoknak felmondunk, miután kiemelkedő kutatási tevékenységük elismeréseként néhány évvel korábban kitüntettük őket. Itt valami nincs rendben, és ha ezt a „különleges” módszert más területre is kiterjesztjük, akkor aztán szép jövő elé nézhetünk.

Az ismételten Budapesten megrendezett Tudomány Világfórumának zárónyilatkozata most is számos hasznos tanácsot tartalmaz. Biztatja a nemzeti parlamenteket és a kormányokat annak deklarálására, hogy döntéseik előtt keresik a tudósok tanácsait és támaszkodnak azokra. Rámutat arra, hogy elsősorban a kormányok felelőssége a tudomány támogatásának növelése. És valóban: ha a tudomány, a K+F támogatása terén a közeljövőben nem történik érdemi változás, akkor a miniszterelnök úr versenyképességünkkel, növekedésünkkel kapcsolatos terve megmarad az álmodozások szintjén.

A szerző akadémikus, a Nemzeti kör tagja