Boldog karácsonyt, Ady úr!
Elsétálok majd a Leveles Csárda mellett – gondolom, zárva lesz, egyetlen pohár italt sem tudok fölhajtani –, aztán letérek jobbra, és a sétányon meg fogom látni a maga fémbe öntött alakját, ahogy rozzant lábaival igyekszik állva maradni a szüntelen varjúkárogásban, és próbál szembenézni azzal a nagy halottal, aki a maga bőrébe sírva, nyöszörögve és átkozódva belebújt.
Viszek ajándékba egy liter bort is, Ady úr.
Vagy kettőt.
Megisszuk majd azt a kétliternyi bort, s a maga régi szokása szerint elsiratjuk és kiröhögjük ezt a sztyeppelelkű országot, amely nemhogy száz, de ezer év alatt se változott annyit, hogy Ady úr otthon ne érezhetné magát benne. Nézze csak meg a saját szobrát, Ady úr! A babérkoszorúja minden egyes levelét letördelték és ellopkodták már, és eszébe nem jut senkinek, hogy az elmagányosodott költőt újra megkoronázza. Nézzen csak körül! Nem is olyan messze szobrot emeltek gróf Wass Albertnek, és újra fölállították gróf Tisza István bronzalakját – de a maga megszaggatott szobráról elfeledkeztek.
„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.”
Emlékszik, Ady úr? Ezeket a sorokat maga írta 1902-ben.
Ezt fogom fölolvasni magának 2011. karácsonyeste a debreceni Nagyerdőn, és aztán megkérdezem, hogy vajon maradt-e még jártányi ereje fölkerekedni, s elmenni innen világgá megint?
Hiszen világgá készül ismét a magyar, éppen mint a maga idejében, százezerszámra. Az ismeretlen világ nagy kaszinójába indul a magyarság, ahol maga is sokat éjszakázott annak idején – és ahol föltesszük a mi elsiratott, kiröhögött Magyarországunkat a feketére, s reménykedünk benne, hogy nem az első körben veszítjük el. De pezsgőt fogunk hajnalban inni, amikor már nem lesz semmink, csak az a bizonyos ezeréves múltunk. Aztán persze úgyis kitessékelnek minket a kaszinóból, Ady úr. Bár magát nem először, úgyhogy magában megbízunk, maga tudni fogja, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Ady urat az írásai miatt száz évvel ezelőtt már kiűzték a magyar hazából, kiutasították a magyar egyházból és kiutálták a magyar irodalomból – és mégis az volt az utolsó szava a túlvilági győzőkhöz, hogy ne tapossanak ezen az országon nagyot. S most ott álldogál a debreceni Nagyerdőn egyedül, s hiába is számolgatná saját szobrán az ellopott babért.
Hát csak vigyázzon magára – én ezt kérem karácsonyra, cserébe a borért.
Meg azt, hogy abban a világnagy kaszinóban, tudja, ahol jövőre fölteszünk mindent a feketére, álljon majd mellettünk, Ady úr.
