Az Akadémia intézethálózata képviseli a legnagyobb kutatási potenciált az országban a maga (pillanatnyilag) negyven intézetével. Ezek közül olyik jobb, számos pedig kevésbé jó. Ezt az egyetemektől és kormányoktól függetlenül működő intézményrendszert a német Max Planck hálózathoz szokták hasonlítani. Ott azonban szigorú minőségi követelményeket állítanak, hogy minél több legyen a jó intézet. Ennek érdekében nemzetközi testületek rendszeresen vizsgálják az egyes intézetek, kutatócsoportok teljesítményét. Amelyik tartósan nem jó, bezárják.

Az MTA-nál most két reform jellegű folyamat zajlik. Egy kisebb léptékű jó meg egy nagyobb léptékű, ami pótcselekvés (ezért rossz). S a rossz a jót sem hagyja érvényesülni.

A jó a működésének harmadik évébe lépő, „vérfrissítést” ígérő Lendület program. Ennek keretében évente mintegy fél tucat, önálló pályája kezdetén álló (40, illetve 45 évnél fiatalabb) kutató jut komoly lehetőséghez az intézethálózaton belül, kiemelt fizetéssel és kutatási támogatással. A cél a külföldön dolgozó élvonalbeli kutatók hazacsábítása és a honi eminensek itthon tartása. A program okosan úgy van felépítve, hogy magával hozhassa az intézményhálózat fokozatos és minőségalapú átrendeződését. A jó intézetek hosszú távú bővülését ígéri a rosszak rovására. A kutatási ciklus lejárta (öt év) után, ha a munka eredményesnek találtatik, a támogatás összege ott marad az intézetnél, így biztosítva hosszú távon a minőségi szelekciót. A modell jó, de hatékony működtetéséhez kínosan hiányzik a nemzetközi bírálati rendszer.

A másik reform jellegű folyamat a nagy és rossz pótcselekvés: az átgondolatlan szerkezeti átalakítás, amelybe az Akadémia elnöke belekezdett. Sőt, mire kettőt pislogunk, már szinte be is fejezte. A fejünk felett. Ez év májusában, az elnök újraválasztásának napján jött el az igazság pillanata, amikor is kész és tüstént végrehajtandó intézkedéscsomaggal állt elő. A választás előtt erről nem beszélt, viszont elnöksége első három évében megteremtette annak jogi feltételeit, hogy minél nagyobb hatalmat koncentráljon.

Az átalakítás, a jobbítás szándéka indokolt. Hogy miként érjük ezt el? Egyáltalán nem úgy, ahogy Max Planckék, nem minőségi szelekcióval, hanem összevonással. A negyven intézetből tizenöt lesz. Öt önálló és tíz centrum.

Hogy mi az értelme ennek? Az első magyarázatok kissé formálisra sikerültek: túl sok kifizetőhely van az intézethálózaton belül (értsd: az intézetek pénzügyileg önállók). Rejtély, hogy ez miért baj, miért ütősebb érv, mint a tudományos színvonal átgondolt számonkérése. Szó volt még 500 millió forint megtakarításról is az adminisztráció egyszerűsítése révén. Bingó. Ez kevesebb, mint az MTA (elnyert kutatási pályázatokkal együtt számolt) büdzséjének egy százaléka, és egyáltalán nem könnyű elképzelni, hogyan jön össze.

Mára tisztult az érvelés: a központosítás önmagában üdvözít.

Az új centrumok „zászlóshajójaként” a Q2 központot (januárban elnyerendő nevén Természettudományos Kutatóközpont) említik. Mivel e sorok írójának erről vannak személyes tapasztalatai, ezt fogjuk itt közelebbről megvizsgálni. A majdan 400-500 kutatónak munkahelyet adó Q2 megépítésének terve immár két éve csiszolódik. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az ide költöző kutatóintézetek megőrzik teljes önállóságukat, hiszen az egy épületbe terelésüket nem a tematikai rokonság indokolja (a kristályfizikától a szerves kémián, a molekuláris biológián és farmakológián keresztül a pszichológiáig terjednek kutatási területeik). Ugyanakkor az új helyzet lehetőséget biztosít majd a spontán tudományos együttműködésekre. Legutóbb ez év februárjában nyilatkozott ilyen értelemben az MTA elnöke. Májusban azonban kitört a központosítási láz, és a még csak a tervezőasztalon létező épület 2012. január elsejétől egy szervezetbe ránt hat intézetet. Nem tudni, miért.

Az a természettudományos intézet, amelyben dolgozom, a hálózat legjobbjai közé tartozik. Ezt nem mi mondjuk, hanem az Akadémia. Erre büszkék vagyunk, de nem gondoljuk, hogy nálunk annyival okosabb kutatók dolgoznak, mint máshol. Az évek során egy egyszerű és flexibilis működési modellt alakítottunk ki, amely jobb eredményre vezetett, mint a többieké. Az MTA vezetése soha nem kérdezte meg tőlünk, hogy mitől vagytok sikeresek. Mit gondoltok az átalakításról? Nyílt vitában senkit sem kérdezett meg. Az úgynevezett kutatói fórumok erre nem is alkalmasak, ott főként azok szava hallatszik, akik az elnökkel mindenben egyetértenek. Akik a színpad körül csápolnak.

Hogy miként szeretné az Akadémia január elsejétől működtetni ezeket a centrumokat, arról nem sokat lehet kideríteni. Csak annyit, hogy jobban. De hogyan? Sem új koncepció, sem új modell. Attól, hogy olyan centrumok kerülnek egy főigazgató szinte mindenható irányítása alá, amelyekbe nem a tematikai hasonlóság, hanem az átszervezés voluntarista vihara fújta be a különféle intézeteket? Nyoma sincs a minőségalapú, komoly értékelésnek, amelyet a tudományterület elismert, az intézménnyel kapcsolatban nem álló külföldi tudósok végeznének el rendszeresen (legalábbis a természettudományokban).

Különösen fontos (korábban az MTA elnöke által is hangsúlyozott) tényező lenne az a világban általánosan kialakult modell, hogy a kutatás alapvető egysége a kutatócsoport, illetve a tudományos műhely, és az úgynevezett „principle investigator”-ok, azaz a műhelyeket vezető kutatók vállán nyugszik a „tudomány”, ők dolgozzák ki a kutatási koncepcióikat, ők teremtik meg annak szellemi és részben anyagi bázisát. Ennek sincs nyoma a jelenlegi „kommunikációban”. Pedig a Q2 konglomerátumba olyan intézeteket tereltek egybe, amelyek deklarált értékrendje ütközik.

Az átalakított szerkezettel nem fér össze a Lendület programnak az a nagyon fontos eleme, hogy a tehetséges kutató által elnyert támogatás ott maradjon a kutatóintézetnél, hiszen azt már rég elnyelte egy nagy centrum. Ennek így már vajmi kevés köze lesz ahhoz az eredeti célhoz, hogy a jók fel, a rosszak le.

Január elsejéig elnöki biztosok szervezik a leendő kutatóközpontokat. Egy olyan láthatatlan koncepció alapján, amelyet az Akadémia közgyűlésének kell(ett volna) jóváhagynia. Ez az utolsó pillanatban, gyakorlatilag utólag, a december 5-i rendkívüli közgyűlésen megtörténik. Fel sem merül senkiben, hogy a közgyűlés ne szavazná meg az addigra már szinte be is fejezett centrumosítást. Ezután kell megalkotni azt, amivel az egészet kezdeni kellett volna: egy eredményes intézethálózat működési modelljét.

A szerző biokémikus, az MTA doktora