„Németország óriási belföldi piaccal, kiemelkedő tőkeellátottsággal, világszintű technológiával és erős intézményes berendezkedéssel lépett be az euróövezetbe. Az ebből fakadó versenyelőnyt az euró és az EU szabályozási gépezete bebetonozta, elzárva a többiek előtt a felzárkózás lehetőségét”. Az első mondat vitathatatlan és a második állítás is valós, de elkerülhetetlenül így kellett ennek történnie?

Németország az ezredfordulóra Európa legerősebb gazdaságává vált. Vajon ez is a külső körülmények szerencsés alakulásából, vagy a túlzottan hatékony politizálásból adódott? Nem a Róna Péter által lebecsülően említett „takarékosságuk, fegyelmezettségük, megbízhatóságuk” játszott ebben fontos szerepet? A második világháború után Európa leginkább rommá lőtt, ráadásul több részre szakított országából vált fél évszázad alatt vezető hatalommá Németország.

Persze kapott Marshall-segélyt – ahogy más országok is –, de ezt jól használta fel. Persze távol tartotta magát a háborús konfliktusoktól – sokáig ezt kifejezetten tiltották is neki –, de miért volt szükségszerű például Franciaországnak gyarmati háborúkat vívni, önálló atomütőerőt kiépíteni? Görögország is dönthetett volna – Németország mintájára – a költséges fegyverkezés helyett a szomszédokkal való kibékülés politikája mellett. Az általános német mentalitást jól jellemzi, hogy náluk már a hetvenes években, a jóléti társadalom legvirágzóbb éveiben is 65 év volt a nyugdíjkorhatár, ahová a legtöbb ország csak mostanában, lázadozva, külső kényszer hatására jut el.

Az ország gazdasági sikereit elsősorban saját munkájának köszönheti (beleértve persze politikusrétegének felelős tevékenységét is, hiszen mindkét oldal olyan kimagasló képességű vezetőket tudott állítani, mint Erhardt és Schmidt, akik miniszterként és kancellárként hosszú távra megalapozott fejlődési pályára tudták állítani az országot.)

És mi történt az euró bevezetése óta? Kétségkívül megszűnt a – gyenge gazdaságú országok által gyakran egyedüliként alkalmazott – valutaleértékelés eszköze, de sajnos, nem jött létre az ehhez tartozó európai pénzügyminisztérium. Szükségszerűen közeledtek a bér- és árviszonyok, de nem közeledtek a ledolgozott munkamennyiségek. De hogyan tudná a hátrányból induló futó a vezetőt akár csak megközelíteni is, ha nem edz legalább annyit, mint a társa? Arról nem is beszélve, hogy ekkoriban nálunk kampánycélokat szolgált, másutt pedig realitássá is vált a tizenharmadik-tizennegyedik havi bér és nyugdíj.

Előnyös volt Németország számára a bővülő piac – igen, élt vele az ország – természetesen. De a másik oldalon a hátrányok bekövetkezését el lehetett volna kerülni (vagy legalább mérsékelni). Voltak ezeket ellensúlyozni hivatott eszközök – igen. Szép számmal akadtak esetek, amikor a vállalatfelvásárlás elsődleges célja a piacszerzés volt. De biztosak vagyunk benne, hogy minden ily módon megszűnt vállalat pótolhatatlan érték volt? Szép példa erre az említett autóipar: mikor volt ebben nagyobb szerepünk, a – Kazahsztánban és harminc éve – világhíres Ikarus vagy a mai összeszerelő üzemek működése idején? És vajon az olyan esetekben, amikor az adottságaink kétségkívül jók – például a mezőgazdaságban – megtettünk-e mindent, legalább a nyolcvanas évek pozícióinak megtartásáért?

Ha az Alpok-ország Ausztria mezőgazdasági exportban is lehagy minket, akkor erről nem elsősorban Magyarország tehet? A periferiális országok (régiók) megsegítésére folyósított eurómilliárdok elköltése ellenére a régiók közötti különbségek nagy része tényleg fennmaradt, de Németország kényszerítette-e ki, hogy ezekből a pénzekből annyi főtér és fürdő épüljön nálunk? Mindenesetre Szlovákia vagy Románia tudta növelni a Németországba irányuló exportjának arányát, Magyarország nem. Csodálkozni viszont nem lehet azon, ha egy ország – biztos alapos gazdasági megfontolás alapján, de mégis – az önkéntesen és ingyenesen átadott pénzeszközeinek felhasználásába bele akar szólni, amikor azt látja, hogy az eddigi átutalásokat a fogadó ország nem a gazdasága fejlesztésére fordította.

A világméretűvé vált gazdasági versenyben a termelés jelentős része csak nagy piac, nagy tőkebefektetés esetén gazdaságos – például a szintén említett közlekedési eszközök közül a repülőgépgyártásban egy, az unió egészét átfogó együttműködés tudott csak sikeres lenni. Az európai országok egy részének – a skandináv országok, Németország, Ausztria, Svájc, Hollandia (de Belgium már nem!) – gazdasága jól szerepel, másoké nem. Felesleges önáltatás lenne ennek okát – mint oly sokszor – elsősorban másban keresni, a sikereseket irigyelni. Még feleslegesebb a múltba visszarévedni, mert ha Európa – vagy legalább a nagyobb része – nem tud egységesülni, akkor külön-külön minden ország lemarad. Sovány vigasz lenne, hogy még Németország is.

A szerző közgazdász, volt polgármester