Nagy változásokat akkor lehet a legkönnyebben végrehajtani, amikor fut a szekér. Csakhogy akkor meg minek? A komolyabb átalakításokat a helyzet kényszeríti ki, amelyre ráérezni még csak lehet, de amit ilyenkor kell, azt véghez vinni nehéz. A reform szónak 1968-ban volt utoljára pozitív csengése. Már akinek. Azután néhány piacosítás felé tett bátortalan kísérlet az utazás liberalizációjával párosulva talán még jobb kedvre derítette a gmk-t alakító, vállalkozó kedvű világot, hogy végül a tömegek számára a rendszerváltozástól fogva a reformok meglebegtetése inkább a kataklizma képzetét keltette, mintsem kíváncsi várakozást. Ráadásul a politikai váltógazdaság megörvendeztette a lakosságot azzal, hogy a választások előtt kiengedte a költségvetési fékeket, és ígéretek mellett pénz is állt a házhoz, hogy aztán következzen a reformok képében érkező megszorítás, amelyből az átfogó és tartós változás szándéka valahogy elpárolgott, maradt az elvonás.

Sok-sok kormányzati rajt regisztrálható az olcsóbb államért indult sprinteken, célba azonban kevesen értek. A legutóbbi ciklusban pedig az ellenzék olyan totális közegellenállást alakított ki a változtatásokkal szemben, ami nem egy lehetséges programot kérdőjelezett meg, hanem mindent elutasított megszorítást kiáltva. Felsorolni is nehéz a tetszetős szózatokat – falurombolásról a mobil posták kapcsán, vagy arról, hogy az egészség nem üzlet, amikor két kórház közt kóválygó mentőben halt meg egy beteg. A koronát erre a szociális népszavazás tette fel, amely végképp ellehetetlenítette a valóságra ébredést még a világválság beköszöntekor is. Az átmeneti kormány konszolidációs sikerének egyik fő záloga az volt, hogy vezetői nem törődtek politikai hozadékkal – a támogató pártok számára pedig már nem volt kétséges a vereség, ha nem is akkora, mint amekkorában részük lett.

Már-már unalmas hajdani ellenzéki szövegeket idézni a jelen tükrében, azon töprengeni, hogy 2011 mennyiben lett a megújulás éve, és miféle elrugaszkodásé lesz 2012. Meddő megbecsülni, hogy a „nullához közelítő mozgástér” kialakulásában az euróválságnak vagy a kormányzati ballépéseknek van-e nagyobb része. Elterelő hadműveletként új lendületet kap a bűnbakkeresés, de becsöngettek – egyre inkább létfontosságú, hogy eljött-e a ráébredés, a kijózanodás pillanata, vagy sem. A „kétharmad kabinetje” valamiféle ipari porszívóval próbálja a hiányzó pénzeket beszedni újra és újra, lassan már hetente, hol ott újra kéne gombolnia gazdaságpolitikai elgondolásait még akkor is, ha tudja, hogy korábbi retorikája jön szembe vele. Hozzá kell nyúlnia olyan kényes területekhez, amelyek érintésekor korábban automatikusan följajdult. Hangzatos jelszavakba, hamis liturgiákba, történelmi tablóképekbe ezek már nem sokáig csomagolhatók.

Nemrég hallottam egy mondást: ha rossz vonatra szállsz, az összes állomás rossz lesz. Szóval érdemes leszállni.