Lex, ami lex
Először is történelmi igazságtétel aligha kezdődhet történelmi hazugsággal. A törvénytervezetet benyújtó Gulyás Gergely azt hazudta, hogy az Antall-kormány kezdeményezte igazságtételi törvényalkotás kudarcáért leginkább az SZDSZ a hibás. Nos, ha van hibás, akkor a leghibásabb Gulyás pártja, a Fidesz. Az egyetlen párt, melynek frakciója egységesen nemmel szavazott a „Zétényi–Takácsra”. Az SZDSZ megosztott volt, a céllal mindenki egyetértett, a jogi kerettel sokaknak – nem alaptalanul – fenntartásaik voltak. Az SZDSZ-képviselők túlnyomó többsége ezért tartózkodott, akik nem, azok közül többen mondtak igent, mint nemet a törvénytervezetre.
Bár Balsai István akkori igazságügyminiszter mindent megtett, hogy ne szülessen olyan törvény, mely az igazságtétel elvének és az Alkotmánybíróságnak is megfelel, végül is született majdnem ilyen. A koncepciós ítéletekre utasítást adó politikusokat például rég felelősségre lehetne vonni, ha az elvi és a gyakorlati lehetőség (hajlandóság) között nem lenne olyan nagy a szakadék. De van, és nem véletlenül. Itt is az a gond, ami a náci bűnösök esetében: a történetileg leírható és a bíróság előtt bizonyítható bűnök között hatalmas a különbség: a nagy bűnök a bizonyítható töredékükre törpülnek egy tisztességes bíróság előtt, s az ítélet nevetség tárgya lesz. A mosonmagyaróvári sortűzpert végigvitték, a sortűz elrendelését nem tudták a parancsnokra rábizonyítani, akit azért ítéltek el, mert „nem tett meg mindent” a tömeggyilkosság elhárításáért. Dudás István egy percet sem ült.
Az 1968-as New York-i egyezménynek, melyre Gulyás törvényjavaslata hivatkozik, az a nagy érdeme, hogy megszüntette a „kettős mércét”. A háborús és emberiség elleni bűnök visszamenőleges, elévülhetetlen büntethetőségét a második világháború veszteseiről kiterjesztette mindenkire, elszakította a bűnök mögött álló célok történelmi értékelésétől. Ez viszont azt jelenti, hogy az egyezmény szellemében csak egyedi bűnöket lehet elítélni egyetemes normák nevében, nem pedig rendszereket, diktatúrákat, hiszen az egyezmény lényege éppen az, hogy a „jó” és a „rossz” oldalon elkövetett bűnök között nem tesz különbséget.
Ebből következően a törvényjavaslat deklarált célja, a vérben és mocsokban született Kádár-korszak fölötti ítélkezés hamis. Továbbá: a forradalom idején vagy annak kapcsán elkövetett bűnök tekintetében sem lehet a felelősségre vonást az egyik oldalra korlátozni. Ha valaki följelent egy ’56-ost azzal, hogy a népítéletekben részt vett, és megúszta, nincs mese, nyomozni kell. Tán még az igazságtétel szellemében megsemmisített ’56-os ítéleteket is elő kellene venni, és mondjuk széthasítani a mosonmagyaróvári–győri események köré épített pert. A hét kivégzett vádlott közül rehabilitálni azokat a kiváló embereket (Földes Gábor, Tihanyi Árpád, Gulyás Lajos), akiket a legaljasabb módon azzal vádoltak meg, hogy lincselésre uszították az embereket, holott épp az ellenkezőjét tették, és megerősíteni azok bűnösségét, akik valóban részt vettek az iszonyatos népharag sodrában a temérdek halálos áldozatot követelő sortűz vélhető felelőseinek meglincselésében. Ezt akarjuk? Tényleg?
Végezetül pedig: hol van hitele az igazságtételhez egy olyan kormánynak, melynek táborában és sajtójában nem győzik dicsőíteni a legelvetemültebb háborús bűnösöket Prónay Páltól Francia Kiss Mihályon keresztül Gotovináig, s melynek feje porig alázkodva ünnepli a Tienanmen téri háborús bűncselekményeket elrendelő diktatúrát?!
