Különben is vonzódik a robusztus, nem szokványos ötletekhez. Gordiuszi csomó az, amit át kell vágni. Ha át akarod, ne tárgyalj olyanokkal, akik a csomókat kötik.

Nyilván leegyszerűsített így a kétharmad igézetében gyakorolt és képviselői indítványok képében megnyilvánuló „akaratátvitel”, az a kulcs, amellyel kinyithatóak a lakatok és – legalábbis néhány pillanatra – megoldhatónak tűnnek nehezen orvosolható, jogilag kínkeservesen átléphető problémák. Nem baj, ha a kapkodva benyújtott előterjesztéseket elfogadásuk után szinte rögtön javítani kell, ha pedig külföldön megütközést keltenek, az csak segíti a szabadságért vívott harcunk kommunikációját. Valahogy így születhetett a végtörlesztésről szóló törvény is, készítéséből kihagyva mindenkit, aki csomót köthetett volna rá. De ennek kapcsán érezheti először a kormányfő azt, hogy nem csomóba, élő húsba vágott.

Azt már tudjuk, hogy Orbán Viktor számára sem azonos pályán mozog a politikai kommunikáció és a realitás. Csodálkozik, ha a kormányt bank- és bankárellenességgel vádolják, hiszen a pénzintézetek mohósága világméretekben is tény, és az indulatok ellenük jogosak. Az, hogy ezeket politikailag érdemes kihasználni, nem csupán számára evidens. A bankadó sem ördögtől való, bevezették több országban, igaz, mi kissé túllőttünk a célon, mivel sokszorosát fizettetjük ki velük, mint mások.

Talán az üzenet is durvábban csapódik le idehaza, mivel a kapitalizmus összes szemetét a pénzvilágra zúdították, s ez, megfejelve a közelmúlt „bankárkormányainak” rémtetteivel, jókora teher, különösen svájci frankban számolva. Azzal viszonylag kevesen foglalkoznak, hogy mennyi közpénzt emésztett fel annak idején a Fidesz lazán kezelt lakáshitelezése, a magas jegybanki alapkamat hogyan „termelte ki” a devizakölcsönt, amellyel a most e tárgyban a korábbi kormány felelősségét vizsgáló parlamenti bizottság számos tagja is élt (nem beszélve az önkormányzatokról).

A bonyolult problémák magyarázatakor is érdemes a csomókat átvágni és egy drámai szóképpel élve az adósrabszolgaság felszámolójaként jelenteni ki: a kormánynak nem a bankárok, hanem a magyar emberek adtak kétharmados felhatalmazást. Csakhogy a szavazatok megőrzésének szándéka és az intézkedések logikus következményei sem mozognak azonos pályán. Emiatt pedig egyre gyakrabban téved mocsaras vidékre a politika.

Az, hogy az unió és néhány választott bíróság foglalkozik majd a hazánk elleni kártérítési perekkel, hagyján – messze a jogerős ítélet. De az elmúlt hetekben immáron nem feltételezések, hanem a számok birtokában derült ki, hogy elsősorban a módosabbak és a külföldiek – például az írek – élnek örömmel a végtörlesztéssel, a forint gyengülése pedig csapás az igazán rászorulóknak; miközben a banki hitelezés a környező országokban nőtt, nálunk iszonyatos mértékben csökkent, s ha ez így marad, akár ötszázalékos is lehet jövőre a GDP mínusza; miközben Kína és Szaúd-Arábia állítólag figyel ránk, államkötvényre, kincstárjegyre nincs érdeklődés, kockázati felárunk az egekbe szökik, újabb leminősítésünk várható, az IMF-hez fordulni pedig, ugye, a gyengeség jele. Az adósrabszolgaság tehát totális méretekben fenyeget.

Persze az euróválság is sújt bennünket. De annál inkább kell tudni, hogy a viharos tengeren, szirtek és zátonyok közt Kelet felé lavírozva egy gyorsnaszád könnyen darabokra törhet.