A törvény 45. § (2) pontja kimondja: „A tankötelezettség a tanuló tizenhatodik életévének betöltéséig tart.” A kérdés „csak” az, hogy e rejtélyes szóban: „tankötelezettség”, a tan szótag mire vonatkozik. A tanulóra-e – ahogyan általában értelmezik –, amikor is azt jelenti, hogy a tanulónak egy bizonyos életkorig az iskolarendszerű oktatás keretében kell tanulnia, avagy az államra, amelynek a diák meghatározott életkoráig minden gyerek, illetve ifjú tanításáról gondoskodnia kell.

A két kötelezettség természetesen elválaszthatatlan. Amikor tehát a tankötelezettségi korhatár két évvel történő leszállításáról van szó, ez egyúttal az iskola tanítási kötelezettségének két évvel történő leszállítását is jelenti. Magyarán: ez az új törvényi szabályozás nem a fiataloknak ad kétévnyi mentességet a tanulás, hanem az államnak ad kétévnyi mentességet a minden fiatalnak 18. életévéig tartó képzése alól.

Ne feledjük: a tankötelezettség a legfontosabb tanulói jog is egyben. Ez rövidült meg most két évvel. És azt se tévesszük szem elől, hogy ez nem egyformán hat a társadalom különböző rétegeiből származó fiatalokra. Mert ha az iskolának van valami szerepe egy fiatal majdani társadalmi helyfoglalásában – márpedig van ilyen szerepe –, akkor ez a kétévnyi csökkentés azoknak az esélyeit rontja, akiknek a családi körülményei és kulturális hozadéka kevésbé kedvező, mivel az iskolai sikeresség szempontjából nagy jelentősége van a családi háttér kulturális hatásainak.

Azt se felejtsük el, hogy ezt a családból hozott kulturális hatást a szegényebb körülmények közt nevelkedő gyerekek esetében sem csak negatív előjellel lehet meghatározni. A külvárosok barátságtalan bérházaiban vagy a kisfalusi házikókban nevelkedő gyerekek „kultúrájában” számos olyan fontos elem van, amelyet az iskola nem vesz figyelembe, nem értékel. Kulturális hozott értékeiket a domináns iskolai tudáskánon többnyire nem sokra értékeli. Fontos volna, hogy a külvárosi bérházakból és a tanyák kis házaiból iskolába járó gyerekek kultúráját – praktikus ismereteit, természetismeretét, szocializációs kultúráját – ne a középosztály tradicionális kultúrájához való viszonyukban értékeljük és minősítsük plusz vagy mínusz előjellel.

Ajánlatos volna elgondolkodni azon is, hogy a tantervekben kanonizált műveltségtartalom a társadalmi „összműveltség” mely szeletét képezi le. Mennél gyorsabban és mennél szélesebb területen fejlődik a társadalmi „össztudás”, annál rugalmasabban kellene az ún. „általános” műveltségre vonatkozó nézeteinket felülvizsgálni, és beemelni ebbe a körbe olyan tudáselemeket, amelyek a tudomány és technika fejlődésével már bebocsátást nyertek az „általános műveltség” kánonjába.

A feladatot bonyolítja, hogy a közoktatásba bevont társadalmi rétegek, illetve gyermekeik olyan társadalmi tudáselemek birtokosai, amelyek kívül esnek az oktatási tartalmakat meghatározó értelmiség műveltségi tartományán, miközben a gazdaság működtetéséhez és fejlesztéséhez nélkülözhetetlenek. Ezért az ő tudásukat és tapasztalataikat a tantervekben rögzítettekhez képest nemcsak a negatív, de legalább annyira a pozitív rubrikában is számon kellene tartani. A tankötelezettség idején elsajátítandó ismeretek, készségek és képességek egész világát újra kellene gondolni, a műveltség fogalmát is újra kellene értelmezni, okvetlenül kibővítve a tőlünk különbözőképpen élő, érző és gondolkodó emberek iránti toleranciával.

A szerző a neveléstudományok kandidátusa