Nem azért ragadtam tollat, hogy kollégáimat megvédjem, erre valószínűleg sem Hamar Zsoltnak, különösen pedig Christoph von Dohnányinak nincs szüksége. Abban a kérdésben sem szeretnék megnyilatkozni, helyesen tette-e Tarlós István, budapest főpolgármestere, hogy Csurka Istvánt és Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére, elindítva ezzel egy hazai és nemzetközi lavinát.

Ókovács Szilveszter kormánybiztos Hamar Zsolt cikkére írt válasza az, amely írásra késztetett.

Hamar Zsolt külsősként nem ismerhette az igazi hátteret, Ókovács Szilveszter pedig valószínűleg szándékosan félre akarja vezetni a közvéleményt.

MARABU RAJZA

„Igen, a nagy Dohnányit perbe fogjuk.”

Először is, Dohnányi karnagy úrnak nem volt érvényes szerződése. Bár közel egy éven keresztül szerettük volna elérni, hogy legyen, de minden igyekezetünk ellenére ez nem sikerült.

Horváth Ádám korábbi miniszteri biztossal együtt Szőcs Géza kulturáért felelős államtitkár iránymutatását követve, miszerint tegyük a Magyar Állami Operaházat nemzetközi mércével is mérhető színvonalú operaházzá, több nemzetközi rangú művészt nyertünk meg, hogy fellépjen az Operaházban, köztük Dohnányit is.

Majd egy szép napon valamelyik politikus arra ébredt, hogy a Magyar Állami Operaháztól el lehet vonni közel egymilliárd forintot az évad közepén. Ezek után nem volt olyan felelős gazdasági vezető, aki alá merte volna írni az évad szerződéseit. Közben viszont a folyamatokat nem lehetett megfordítani, az évad műsora megjelent, és rekordbevételeket ért el a színház a bérletek eladásában.

A szappanopera további részleteit sokan ismerik. Az Operában is, mint az Új Színházban, volt főigazgatói pályázat, amelyben a szakmai bizottság 8:1 arányban kihozta győztesnek Horváth Ádámot, akit dr. Réthelyi Miklós miniszter úr a törvényeket követve öt évre meg is bízott az intézmény vezetésével.

Majd ismét egy politikus úgy döntött, hogy jobb ötlete van, Horváth Ádámot példátlanul, még aznap érvényes szerződésének felmondására kényszerítették, így került két másik ideiglenes direktor után kormánybiztos az Operaház élére Ókovács Szilveszter személyében.

Ókovács szeptember elején vette át a házat, visszakapta az elvett támogatás nagy részét, közvetlen a miniszterelnökhöz bekötve valóban – mint írja – nem lakáji pozícióban érezhette magát. Az Operaház működése azonban nagyon bonyolult, amelynek megismerése egy nála sokkal nagyobb színházi és vezetői rutinnal rendelkező ember számára is sok időt igényelt volna. Sokáig nem értette például, hogy az Operaházban szervezett koncertek fele nem a Filharmóniai Társaság Zenekarának bérletében található, hanem a színházéban, és a teljes jegybevétel az Operaházat illeti. A kórus így nem rendkívüli munkavégzésben kell hogy végezze feladatát (mint ahogy azt Ókovács írja Hamarnak címzett levelében), hanem az alapító okirat és a korábbi fő-zeneigazgatói utasítás értelmében munkaidejük részeként vesznek részt a produkcióban, és a fellépő művészekkel is az Operaháznak kell szerződnie.

Időközben Dohnányi menedzsere folyamatosan sürgette a szerződést és a művész ideutaztatásához szükséges repülőjegy megküldését, amelyet a közbeszerzési törvény alapján csak a színház küldhet a művészeknek. Mivel Ókovács ritkán volt az intézményben Duna tévés elfoglaltságaira hivatkozva, nem tudta és nem is akarta Dohnányi szerződését aláírni, pedig az Operaház működési szabályzata szerint az ő aláírására volt szükség ahhoz, hogy a szerződést elküldhesse az ügyintéző. Az utasítása nélkül természetesen a repülőjegy megrendelésére sem volt lehetőség. Áthidaló megoldásként egy szerződéstervezetet küldött ki a színház a menedzsernek, hogy a koncertet valahogy meg lehessen menteni. A tervezetben a gázsin felül beépítésre került egy plusz-, a szükségesnél lényegesen nagyobb összeg a repülőjegy fedezetére, amit a menedzser természetesen elfogadott. Nem állítom, hogy az egész ügymeneten jogászok éppen nem jogászkodhatnának el, de a kormánybiztos úr, közel sem kell, hogy azt a látszatot keltse, hogy az Operaház a legszabályosabban járt el.

Különösen megdöbbenve olvastam a kormánybiztos úr sorait, amelyben megfedi Hamar Zsoltot, hogy nem gondol a műsorváltozás okán pórul járt bérletesekre és művészekre, és ennek az adófizetők forintjait érintő következményeire.

Pont a napokban jelentek meg a nyilatkozatok, amelyek beszámoltak a 2011/12. évad műsorváltozásairól, és ezzel párhuzamosan kapták meg az értesítéseket a külföldi menedzserek is, hogy a felkért és a műsorfüzetekben kinyomtatott, hazai és külföldi vendégművészek fellépésére nem tart igényt az Operaház.

Elképzelhetjük, mennyi pénzébe fog kerülni az adófizetőknek, ha a művészek bírósághoz fordulnak. Bár a fent leírtak okán ugyan nincs aláírt szerződésük, felkérésük, azok nyomtatásban való megerősítése, valamint az őket ért károk kapcsán ugyancsak kérdéses, el tudja-e kerülni a színház kártérítésüket.

De nem ez az anyagi kár, amely engem és sokunkat a legjobban aggaszt, hanem hogy hitelünket vesztjük a világban. Mára már a Magyar Állami Operaházról úgy beszélnek, mint egy olyan intézményről, ahol egy év alatt öt első vezető fordult meg, ahol művészek aláírt szerződés nélkül lépnek fel, és a leénekelt előadások után hónapokkal is könyörögniük kell fellépti díjaik kifizetéséért. Ahol a külföldi vendégeket a legkülönbözőbb atrocitások érik, és az új vezető úgy gondolja, hogy jogi következmények nélkül tehet azt, amit akar, mert mögötte áll a legnagyobb úr.

A szerző karmester, a Magyar Állami Operaház volt mb. főzeneigazgatója, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának elnök-karnagya