A huszadik század legjelentősebb magyar politikai gondolkodója (akit tisztelete és demokrata elkötelezettsége jeleként valaha kollégiuma névadójául választott pár tucat fiatal joghallgató) így összegzi a demokratikus rendszer fő ismérveit Az európai társadalomfejlődés értelme című művében: „Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat – amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen, kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen.”

Bibó tehát nyolc intézményt sorol föl a demokrácia nélkülözhetetlen tartozékaként: 1. a hatalommegosztást, 2. a demokratikus választást, 3. a kormányzat korlátozott idejű mandátumát, 4. a független igazságszolgáltatást, 5. az alkotmánybíróságot, 6. a szabad sajtót, 7. egyéb alapjogokat, 8. erős önkormányzatot. Ha ezek bármelyikét kiiktatják a rendszerből, a demokrácia egésze roncsolódik.

De mi történik ott, ahol a felsoroltak mindegyikét korlátozzák vagy megszüntetik? Ahol a kormányzat egytől egyig uralma alá vonja és hatástalanítja a fenti intézményeket? Ott nyilván egyáltalán nem beszélhetünk demokráciáról.

Nézzük meg ennek fényében a magyarországi helyzetet.

1. Igaz-e, hogy az Orbán-rezsim a főhatalom ellenőrzésére szolgáló összes intézménybe a maga embereit ültette, s ezzel gyakorlatilag fölszámolta a hatalommegosztás rendszerét? Kétségtelenül igaz.

2. Arra törekszik-e (az OVB elfoglalása, a választási rendszer saját érdekeihez való igazítása, a határon túli magyaroknak adott szavazati jog, az illegális pártfinanszírozás fönntartása, a média megszállása stb. révén), hogy korlátozza riválisai esélyeit, ezáltal a demokratikus választás lehetőségét? Igen, minden lehetséges módon arra törekszik.

3. Meg akarja-e hosszabbítani –Orbán szerint legalább negyven évre! – a maga négy évre szóló fölhatalmazását (a netán mégis kormányra jutó más politikai erő gúzsba kötése és parlamenti többségének gyors fölszámolása árán)? A válasz: igen.

4. Birtokba vette-e az ügyészséget; megindította-e a bíróságok elfoglalására irányuló rohamot (egyebek közt a hivatalban lévő vezető bírák kényszer-nyugdíjaztatásával); korlátozza-e még a védők jogait is? Mindhárom kérdésre igennel felelhetünk.

5. Monopolizálta-e az alkotmánybíró-jelölés jogát is (a választási monopólium mellé), mindezzel gátlástalanul visszaélve saját embereivel töltötte-e föl a – jogosítványai jelentős részétől megfosztott – alkotmányőrző testületet? Igen, mindezt megtette.

6. Hozott-e a szabad sajtó korlátázására – akár a megfojtására is – alkalmas médiatörvényt? Igen, hozott.

7. Korlátozta-e a sztrájkjogot, szűkíti-e a gyülekezési jogot, a vallásszabadságot, a tanszabadságot, a szociális jogokat? Igen, igen, igen, igen, igen.

8. Végül az anyagi erőforrások szűkítése után elveszi-e és állami fennhatóság alá vonja-e az önkormányzati funkciók nagy részét? Igen, ezt is megteszi.

Beszélhetünk-e Magyarországon ezek után demokráciáról? Nyilvánvalóan nem beszélhetünk. Akkor miért beszélnek róla mégis rendületlenül a függetlenség, az objektivitás és a szakmai tudás birtokosaként föllépő bakelitpolitológusok? Ők tudják, miért. Miért viselkedik zömmel úgy a két demokratikus ellenzéki párt, mintha továbbra is a versengő parlamenti demokrácia keretei között működnének? Ők szerintem nem tudják, miért. Bibó – a cikk elején idézettek után – ezt mondja a demokráciáról: „A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől…”

Ennek fényében kimondható-e, hogy az Orbán-rezsim a demokrácia fölszámolásával a felsőség és a másik ember erőszakától való félelmet szabadította rá az országra? Igen, ez is kimondható. Ám az imént idézett mondat második fele a következőképpen hangzik: [nincs másik rendszer] „…amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál… nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy… a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon”.

Orbánéknak bizony nem ártana újra kézbe venniük Bibót…