Úgy nézem, hogy a legmagasabb körökben immár eldöntetett: Szőcs Géza államtitkárnak anélkül kell kihúznia ezt a ciklust, hogy kezdhetne valamit is a magyar kultúrával. Ami meglepő fordulat mindazok számára, akik vacogva várták az előző Fidesz-ciklusban tapasztalt szimbolikus kultúrpolitizálás visszatértét, melynek emlékezetes íve a koronaköltöztetéstől szaladt a habcsók-Nemzetin át a sajátos történelemképet sulykoló kiállítások soráig.

Most meg már másfél év lepergett a ciklusból, és mindössze egyetlen álmot fényeznek, azt is egyre kisebb lelkesedéssel. Azt az álmot, hogy majd egyszer, egy másik kormányzati ciklusban megépül egy kacsalábon forgó múzeumi negyed a pesti Városliget szélén. Ámde addig is, amíg így lesz – fűzte hozzá legutóbb az államtitkár – felettébb kívánatos volna Harry Houdiniról elnevezni a Fővárosi Nagycirkuszt.

Az ember ilyenkor megértően bólint: múzeumi negyed ugyan nem lesz itt soha, de a nagycirkusz átkeresztelése borítékolható. És a névválasztás is kitűnő. Egyrészt, mert az egykori Weisz Erik valóban sokra vitte az artistaszakmában, másrészt, mert legendás szabadulásaival kései utódainak is mintával szolgál. Az, amit a magyar kormány és előretolt helyőrsége, Szőcs Géza csinál, tényleg legfeljebb Houdini teljesítményéhez mérhető: a dob pereg, a színpad reflektorfénybe borul, látszólag minden változatlan, de hopp, az egyik pillanatban még volt kultúrafinanszírozás, a következőben meg már nincsen. A kormány megszabadult egy tehertől. Világszám.

E pillanatban a kormány minden tette arra mutat, hogy ellentétben a korábbi ciklussal, amikor folyton ő maga akarta megmondani, milyen legyen a magyar kultúra, viszont a szívének kedves kezdeményezéseket bőkezűen támogatta, most már az egész nyűgtől szabadulna. Erre utal, hogy újra és újra megnyirbálják a finanszírozásból oroszlánrészt vállaló Nemzeti Kulturális Alap költségvetését, és még azok a működési támogatások is hónapokat késnek, amelyek odaítéléséről már döntöttek.

Ezt mutatja, hogy a fenntartó nélkül, de erős művészi elhivatottsággal működő közösségek alól kihúzták a „hatos kategória” viszonylagos biztonságot jelentő költségvetési fundamentumát. És ezt igazolja, hogy az önkormányzati törvény előkészítésekor teljes tanácstalanság övezi a kulturális intézményrendszer jövőjét, csak annyi biztos: pénz már most alig jut. A következmény? Folyóiratok mennek tönkre, nagy múltú társulatok eresztik le a függönyt, áll a filmgyártás, takaréklángon üzemelnek a múzeumok és a könyvtárak.

Mindemögött természetesen lehetne koncepció is. Egy terv arról, hogy az állam következetes lépések során át hogyan tudja átadni a kultúrafinanszírozás terhét (annak egy részét legalább) a gazdaságnak és a helyi közösségeknek, s hogyan képes biztosítani, hogy eközben érték ne veszhessen el. Ez volna a racionális viselkedés olyan válságidőn, mint a mostani. Ámde ami most zajlik, az egészen más. Gyöngécske szemfényvesztés, kínos cirkuszi mutatvány.