Milyen egészségügy kell nekem?
Immár be kellene látni, megfelelő anyagi háttér nélkül az ellátás a jövőben még ilyen színvonalon sem lesz biztosítható! Ki kell jelenteni, amit az orvostechnológia lehetővé tesz, nem lehet oly könnyen elérhetővé tenni a mindennapokban, és olyan nem lesz, hogy minden szakágban mindig mindenkit azonnal el tud látni az egészségügy. És végül: senki sem veszélyesebb, mint egy szegény orvos.
A gyorsuló tempójú orvoselvándorlás súlyosan érinti az egészségügyet. A jelenség a szakorvosjelöltek fellépésével kapott nagyobb publicitást. Ők szeretnének méltányos fizetést kapni! Fellépésük orvosi körökben is zavart okozott, mert az orvosi kamara vezetése alkalmatlan az orvostársadalom érdekeinek képviseletére, és az utóbbi években jobban érdekelte saját hatalmának átmentése, ami törvényi hátszéllel meg is történt, mintsem az érdekvédelem. Továbbá talán azért is, mert az orvostársadalom egy részének, jóllehet ez a kisebbik hányad, a politikai érdekérvényesítő képessége nagy, viszont nem érdeke az egészségügyi rendszer viszonyainak átláthatóbbá tétele, hisz jelen helyzetben jövedelme, befolyása és a többi orvos feletti hatalma biztos.
Az elvándorlás az orvosok anyagi/ egzisztenciális gondjaira és az egészségügy anomáliáira vezethető vissza. E tekintetben kormányoktól független folytonosság áll fenn a múlt század nyolcvanas éveitől, de bizonyos vonatkozásban az 1945 utáni időszaktól kezdődően. Az egészségügyben dolgozók, mind abszolút értelemben, mind pedig más rétegekkel összehasonlítva nevetségesen alacsony fizetést kapnak. Ez igaz mindenkire, álljon a ranglétra bármely fokán. Egyik, bár nem kizárólagos oka az egészségügyön belüli titkolt pénzmozgásnak ez. Az alacsony bér akadályozza az egészségügyi dolgozók minőségi munkáját és erősíti az önkizsákmányolást. Más kérdés, hogy az önkizsákmányolás nélkül az egészségügy ellátókapacitása még szűkösebb lenne!
A probléma gyökere a korai szocializmus értelmiségellenes politikája, azonban a hozzáállás, ami akkor ideológiai alapon talán érthető volt, érthetetlen módon túlélte szülő rendszerét. Ugyanakkor e szisztéma a titkolt és tilos javakhoz hozzáférőkre, illetve hozzá nem férőkre osztja az orvostársadalmat. Ennek komoly, kormányzati szempontból fontos és tulajdonképpen előnyös hozadéka, hogy megakadályozza az egyébként erős érdekérvényesítő képességű csoport egységes fellépését.
Az anyagi problémákhoz társul az erkölcsi megbecsülés hiánya. Az elmúlt évtizedekben presztízsben, egzisztenciálisan, biztonságérzet tekintetében az orvostársadalom döntő hányada súlyos veszteségeket szenvedett el, miközben a velük szemben támasztott, nem mindig áttekinthető és nem mindig jogszerű követelmények nőttek. Manapság egy kórházi osztály veszélyes területnek számít, az ott dolgozó atrocitásoknak van kitéve, miközben még a munkájához szükséges és pénzbe nem kerülő kiemelt jogi védelmet sem kapja meg. Egy rettegő orvos pedig nem tud gyógyítani!
Ám az orvostársadalom legsúlyosabb gondját mégis a kontraszelekció, a nepotizmus és a személyi összefonódás jelenti. Az egészségügyi vezetők pályázati rendszere nem a legjobbak kiválasztására, hanem a kinevezők kényelmes életének biztosítása szempontjából került megszervezésre, és ezért a pályázatok sokszor szinte névre szólóan vannak kiírva. A kontraszelekciós erőkhöz csatlakozott egyfajta politikai indíttatás is, gyakori a politikailag megbízható káderek szakmai pozíciókba történő kinevezése.
Mindenki elismeri az egészségügy fi nanszírozása megváltoztatásának szükségességét. Ám vajmi kevés mutat arra, hogy a politika valóban hajlana a beavatkozásra. A kormány nem akar fizetésemelést adni az egészségügyben dolgozóknak, és nem csupán azért, mert gazdaságilag valóban rossz helyzetben van az ország. Saját korábbi ígéreteit feledi, ésmanőve reivelmeg kívánja osztani az orvosokat (akik valljuk be, sosem voltak egységesek!), PR-fogásokkal és látszatintézkedésekkel operál (e tekintetben a jól kommunikáló Szócska államtitkár „kitalálása” zseniális volt) és a társadalmat is igyekszik az egészségügyiek ellen hangolni. A kormány azt teszi, ami az „érdeke”. Az orvosok társadalmi támogatottságának hiányát jól árazza be, és „ösztöndíj”-bejelentéseivel is a társadalom felé küld üzeneteket. Arra kényszeríti a leendő orvosokat, hogy válaszszanak, a Rezidensszövetséget pedig arra, hogy visszautasítsa a javaslatot, és ez, lássuk be (!), mesterhúzás. A pillanatnyilag jónak tűnő lépés valójában azonban öngól, mert miközben a kormány a rezidenseket sarokba szorítva csaták megnyerésére törekszik, valójában a háborút elveszíteni látszik.
Mindez addig mehet, amíg nem jön egy újabb gazdasági válság vagy az egészségügy helyzete nem fordul még válságosabbra. Legkésőbb akkor világossá fog válni, hogy ebben a befizetési struktúrában ellehetetlenül az egészségügyi ellátás, mert mást tud az orvostechnológia, és más, amennyire forrás van; hogy betarthatatlan a törvény, lehetetlen mindenkinek azonnal biztosítani az ellátást, hogy kiegészítő biztosítást kell kötni, ha megfelelő szinten akarunk magunkról gondoskodni; hogy a szolidaritás nem végtelen, kinek-kinek a tőle elvárható mértékben hozzá kell járulnia a finanszírozáshoz, és az ember maga is felelős az egészségéért.
Az 1989/90 táján hatalomba került politikai osztály legnagyobb bűne, hogy a társadalmi mértékű közösségi érzésnek, az esprit de corpsnak a kialakulását nemhogy nem segítette elő, hanem akadályozza a mai napig. Ennek következtében hordákra esett szét a társadalom, és élesen elvált egymástól a kötelesség és a jog.
Ezt ezen a területen kezelendő szükséges az országosan meghatározott szakorvosi minimálbérrendszer kialakítása és annak megfelelő indexálása; az intézményi minimumfeltételek meghatározása és azok betartatása; az intézményen belüli magánpraxis felszámolása, a magán- és az állami praxis harmonikus együttműködésének kialakítása; a teljesítmények megfelelő OEP-finanszírozása! Ám a legfontosabb annak kimondása, hogy az egészségügyről szóló törvény 7. §-ában leírtak( leegyszerűsítve: az egészségi állapot szerint indokolt, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés nélküli ellátás mindenkinek) nem betarthatóak, ezért új társadalmi megegyezés szükséges!
Rögzíteni kell, hogy kinek mi jár tb-alapon és mi az, amihez más forrást kell a betegnek bevonnia!
Az állami egészségügyi ellátórendszer lényegi eleme a szolidaritás.A nem befizetők jelentős számát látva felmerül a kérdés, hogy a lakosság teljes körére kiterjesztett egészségbiztosítás kivel is szolidáris tulajdonképpen? A tbbefizetés két részre bontását javaslom! Az első rész – mondjuk 40% – menne a mindenkinek minden további nélkül járó sürgősségi ellátásra, kiegészülve a terhesgondozással és a szülészeti ellátással, továbbá a gyermekek ellátásával 0–18 éves korig. A második rész két részre bomlana. A járulék 30%-amenne a saját számlára, míg 30% egy közös kalapba, amiből mindenki azonos arányban részesülne! Ezen utóbbi két tétel egy számlán jelenne meg, amiről kártya felhasználásával lehetne a díjat az orvosnál/gyógyszertárban leróni. Így a kis jövedelmű több, a magasabb jövedelmű kevesebb szolgáltatást vehet igénybe. A kártyára minden évben felkerülne a megfelelő összeg, és a fel nem használt pénz későbbi felhasználásra rendelkezésre állna.
Fontos elem a bónuszrendszer. Aki nem törődik az egészségével, nem kapna bónuszt. Ha ez a gyűjtögetés fiatalkorban indul, akkor arra az időszakra, amikor az ember már elkezd betegeskedni, attól függően, hogy milyen életmódot folytatott, jelentősen eltérő öszszeg állhat rendelkezésre. Ehhez jönne a kiegészítő biztosítás lehetősége.
Lehet handabandázásnak hívni az egészségügyiek béremelési kéréseit, lehet turbulenciaként leírni az elvándorlást, vállat rándítva, hogy egészségügy akkor is lesz. Valóban, hatvan éve feleennyi orvos dolgozott és mégis túléltük a korszakot. Ám akkor nem volt transzplantáció, szívsebészet, ennyi intenzív ellátóhely és folytathatnám a sort. Mindezek figyelembevételével kellene vállat rándítani!
A szerző pszichiáter, addiktológus
