Mindenki ismer valódi nemzetek feletti és közötti intellektuális és morális vállalkozásokat a természet védelmére, az igazságosság globálissá tételére, az elnyomás különösen undorító formáinak korlátozására. Ezekre emberek figyelmüket, szabadidejüket, néha tehetségüket és elég gyakran valamicske pénzüket is áldozzák. Azonban az utóbbi időben nem jut eszembe olyan próbálkozás – nemcsak nálunk, de a „régi Euró pában” sem –, ahol ilyesmit megfigyelhettünk volna az Európa-mozgalmak táján. „Európát” mint minden igazi nagy brendet persze forgalmazzák, csomagolják, hirdetik és dicsérik. De hogy valaki csak úgy, elnyert pályázatok nélkül „európai” legyen? Ugyan. Pedig épp most kellene magunknak megcsinálni. Az uniós elitek láthatóan megzavarodtak, kelet-európai nemzetvezetők a projektet hangosan leírták, a tagállamok közvéleményének csak 40%-a támogatja feltétel nélkül e politikai vállalkozást és nemcsak unalmas, régimódi vidéki euroszkeptikusok idegenkednek tőle, de Szörnynek (igaz, hogy puha, jámbor szörnynek) nevezte egy a tavasszal megjelent nagy esszéjében Enzensberger, a költő, a legszabadabb német szellemek egyike is.

Az én mozgalmam nem a brüsszeli tisztviselőket idealizálná, hanem az összekapcsolódó szolidaritásokat próbálná építeni. Brüsszel okos kritikája nehezen védhető. Túlfizetett, nagy többségükben ugyan elit egyetemeket végzett, bonyolult mechanizmusokkal kiválasztott, de állásukért aggódó, s így nagyon óvatos, és a lehetőség szerint mindenkivel egyeztető, antikreatív tisztviselők ritkán lesznek népszerűek, különösen akkor, ha 27 országot átfogó szuperszabályozással próbálkoznak.

Egy mozgalmi Európa ezzel a joganyaggal szemben részben biztos, hogy idealizált jövőkép lenne. De mintha az egyébként az 50-es években Nyugat-Európában nem kevésbé utópisztikus, mégis megvalósított integrációs ötletből eltűnt volna a lendület. Itt van előttünk egy félig felfújt Zeppelin. A léghajóból valamennyi gáz már kiszökött. A ballon ott hever, a gondola félig a földön, de hátha az egészet azért mégis használni lehetne valamire. Ha nem is teljesen arra, amire kitalálták.

A brüsszeli Európa-projekt kritikusai számára már régen nem elég demokratikus. Valóban nagyobbrészt delegált mandátumokra épül. Az Európai Parlament szolgálhatott volna legitimációs mankóul, szivattyúzhatott volna több demokráciát a rendszerbe. De valahogy nem megy. Azonban mégsem jó érv, hogy ha több demokrácia kell, erősítsük a nemzetállamot. Hiszen abban már amúgy is elvben több lenne a demokrácia, mint a brüsszeli bizottságok és igazgatóságok hálójában. S közben más szempontból erősítik nélkülünk is az ilyen államot. Nemcsak a magyar nemzetállamot, hanem mondjuk a dánt is, amikor azok Schengenen belül (részben?) visszaállítják határellenőrzésüket, és számosat másként, a pénzpolitikai vitákban is. Hogyan válasszuk széjjel a mi demokráciaerősítő államközpontú programjainkat ezektől?

Nem alakultak ki igazi európai identitások sem az utolsó 15 évben, bár brüsszeli stratégiai ötletekből e területen sem volt hiány. De hát meghatározó közös élmény (akár kataklizma) és/vagy közös ellenség nélkül nem megy. Ha ilyen nincsen, talán a közös hétköznapi biztonság jelenthetne ilyet. De hát, mondjuk, egy kötelező európai létminimumhoz belátható időn belül nem lesz pénz. De legalább akkor kezdetnek mindenütt lehetne az iskolákban ingyenes európai iskolatej és a gyermekeknek nyaranta kéthetes európai közös tábor. Az ilyen identitásépítő programokba talán mégis érdemes lenne beruházni.

Szolidaritás persze általában nincs, nem lehet alulról kormányokkal, politikai elitekkel vagy transznacionális intézményekkel szolidárisnak lenni. De lehet csoportokkal, ügyekkel, kisvárosokkal vagy váratlan csapást elszenvedőkkel. Ezek a hálózatok azért is kellenének az európai projekt erősítéséhez, mert egyfelől látjuk, hogy nem kevesebb vagy több, hanem nagyon sok ponton másmilyen szabályozás kellene. A piaci elemek hihetetlen részletességgel szabályozottak. Nem véletlenül, hiszen az EU, még valamennyien emlékezünk rá, először „Közös Piac” volt. És láthatóan alulszabályozottak az ezerszer hivatkozott „európai politikai értékek”. Másfelől pedig a látszólag konkrét helyi ügyeket sem tudjuk már nemzeti szinteken kezelni.

Mindezek után öt kérdés:

Először is európai pénzpolitikai keretek nélkül egyetlen nemzetállam sem lenne rávehető saját államháztartásának összerázására, addig, ameddig igazán nem nagy a baj. S a felhasználható európai tartalékpénzek nélkül a szükségszerűen nagyobb kockázatokat kezelő nemzetállamok még szélsőségesebbek lennének nyelvükben, viszonyukban az erőszakhoz.

Másodszor, csak nemzetállami szinten láthatóan nem kezelhető az új európai szélsőjobboldali radikalizmus sem. A parlamenti számtan kényszermegoldásai láthatóan egyébként demokratikus pártokat is egyes államokban együttműködésre késztetnek ilyen erőkkel. Ezt meghaladni csak a döntéshozatal olyan szintjeinek megerősítésével lehet, ahol ezek a nemzeti parlamenti kényszerek nem érvényesek.

Harmadszor, Európa különböző részei különböző sebességgel öregednek. Az idősek ellátása és gondozása egyre elképzelhetetlenebb import munkaerő nélkül. A román asszony Padovában, az ukrán Portugáliában és a székely lányok a debreceni vagy pécsi öreggondozóban ugyanennek az európai öregpolitikának a részei.

Negyedszer, még nincsen „bevándorlóproblémánk”, de majd lesz. A magyar közvélemény nagy része még a hazai multikultira sem felkészült, de sok szakma erősödő munkaerőhiányát csak munkaerőimporttal lehet már ma is kiváltani. A fél Csallóköz már ma is az Észak-Dunántúlon dolgozik. A határok közelében igénybe vehető magyarul is beszélő források pillanatokon belül kimerülnek, s mi lesz utána?

Ötödször, most már azért látszik, hogy önmagunkban nem vagyunk képesek kezelni a hazai roma társadalmat sem. Nem azért, mert ez nem lenne a mi dolgunk, hanem mert a kelet-közép-európai térségben élő roma népesség nemzeti integrációja is részben nemzetek fölötti, határok által átmetszett. Már ma is tudjuk, hogy a szlovákiai és a csehországi, a kelet-szlovákiai és a borsodi-szabolcsi vagy a tiszántúli és erdélyi roma társadalmak összeérnek. Integrálni sem lehet őket külön-külön.

Persze ez így együtt túl sok. Egyet kellene kiválasztani, és annak is valamilyen részletével kezdeni. Az európai multikultiba talán érdemes lenne belevágni.

A szerző szociológus