„Minden könyv háromszáz forint”. S mi mást is olvashatnék Debrecenbe hazaérkezve, mint a „Protestáns kor” című fejezetet. Maga a könyv szerzője a múlt. Régi történet. Nem mai olvasmány. De mintegy késői alkalomként, próbálom megérteni az „urbánus-népi” vita gyökereit. A kétféle stílust és érdeklődést. Összetett szakadások ezek. London és Debrecen között feszülve.

Haza térve külföldről, az ország, mint szülőföld ritmusa lep meg. Nem a médiából és pénzügyi központokból üvöltő ritmustalanságra gondolok. Ez mindig csak a felszín. Hanem, ami alatta van. Ezt csakis a hosszú évek múltán hazatérő érzi meg. Keresem a szót e „határtapasztalatra”, s az ország és szülőföld kontrasztjánál maradok. Még mindig természetes lélegzése van e földrajzi és kulturális értelemben vett magyar tájnak. Az élő természetet is mondhatnánk, de ennél többről van szó. Lélektanilag az itt élő emberek, paradox módon, még egyek a már letűnt kor kulturális emlékezetével. E gyökerek − vágyak? −még erősebbek, mint amivé lettünk a „globális” ritmus(talanság)okba oldódva.

Német László soraiban azt érzem, hogy a „népi” írásmód elsősorban erre a „hordozó természetre” figyelés. A földre. A természet és a kultúra határvonalán. Figyelésük voltaképp szülőföldre figyelés. Visszatekintenek, vesztésben, kulturális paradigmaváltások szorításában. S a népiek mindig rámennek e „rendszerváltásokra”. Ám figyelmük alapkésztetése archaikus: emberi szálaink szó és táj kötődését imperatívusszá tenni. Ez maradandó értékük. A „népiek” stílusát ez a fajta figyelem nagyban formálja. Amit belélegez, amire emlékezik az író, az szab határt és ad ösztönzést érdeklődésének. Közösségei valódi szükségei lokálisak, s nem „globálisak”, mint az „urbánusok” esetében.

Persze, tudom, letűnt világ. A vidék sem a régi: termőföld és ember viszonya megváltozott. S mára érteni véljük, az „urbánus” és a „népi” nem szembenállás kéne, hogy legyen. Mai, urbánus emlékezetünknek meg kéne tanulnia a „népikre” mint kollektív tudatalattinkra tekinteni. S azt a bizonyos rendszer- és korszakváltási traumát, bennük, mint tükörben szemlélni. Mert a Némethnél megörökített világ nagyon is valós marad. Akkor is, ha ma Budapesten, Párizsban, vagy Londonban lehetetlenség így írni és érezni. Empátiával azonosulni e „természetközeli” közösségekkel lehet, de ugyanúgy írni nem. Anakronizmus volna. Az „urbánus” kultúra más civilizációs ritmusra érzékeny. Más problémákra. A kultúra más(ik) dimenziójában történik.

Visszatérő élményem kinn, hogy az angol vidéken, távol London pörgésétől, nem lehet Sigmund Freudot és Julia Kristevát olvasni; vagy épp Harold Pintert. Háromszoros koncentráció szükséges visszatérni a kultúrának abba a terébe, amelyben ők írnak. A vegetáció buja őskáosza, zöldje, az érés és enyészet napi ritmusa − a kert − feloldja a „nagyvárosi” Logoszt. Másfajta figyelemre késztet.

Ez nem probléma, sőt. Ezeket a távolságokat és feszültségeket kéne megfigyelni. „Népi” és „urbánus” között, ráadásul sokkal gondosabban, mint idejükben tettük. Elfogadni másságukat; és nem feledni egymásra vonatkozásukat. Talán még nem késő átjárni e világok között. Nem is értem, idehaza a két irányzat hogyan vihette törésre, a mában. S a „törések” hogyan vihették ilyen sokra: bennünk.

Pontosabban értem. S ha lenne időnk megfigyelni, mint ahogyan nincsen, fontos volna újra kontextusba helyezni a „népi-urbánus” konfliktust. Mert minden modellje értékes annak az esztelen kiégésnek ahová jutottunk. Országszakadásnak? Mert egyszerűen nincs rálátásunk arra, ami van. Kétharmadok és egyharmadok vannak, de kritikai távolság az nincsen. Éppúgy mint Vajda Lajos szén-ezüsttempera Imaginárius tájképein, ott, az ezerkilencszázharmincas évek vége táján. Mert legalább ilyen távolságból érdemes nézni a mát, ahová tartunk.

S eszembe jutnak nyári érettségi találkozónkról Svájcban élő osztálytársnőm szavai. Ugyanaz volt a „sokk élménye” hazatérőben, mint nekem. Ömlik az agresszió és a negativitás a nap huszonnégy órájában, erre az országra. S alatta meglapulva, erre a szülőföldre. Ezt nem lehet büntetlenül elhordozni. A naponta intim szféránkba üvöltött gyilkosságok, „kutya kiharapta arcú kisgyerek”, „sósavval gyilkoló apa” típusú hírek: ez mélységesen perverz. Ugyanakkor, s ez „Szent István-i” tragédiánk, hiperrealista normalitás áldozatot, tragédiát átélt családot, és a befogadót szándékkal nem tisztelő hírek. Ez lett a norma. A kultúra maradékait felélő politikai elit verbális másai. S nincs is csodálkozni való. A „Szijjártók”, „Budaik”, „Szanyik”, „Vonák”, „Deutschok” − s a tragédia, hogy most már „Orbánokat” is itt kell írnom − és e kutyás kiharapások, sósavval gyermeküket leöntők, családjukat kiirtó és öngyilkos férfiak, eső tőzsdék hírei: nem véletlen párosítások. A népet agresszióba hipnotizálókat ki vonja felelősségre? Senki. Mert egy idő után nem is hiány a hiány.

S így üt, amit Németh László ír. Elfojtott tudatalattinkból. „Az a hit, hogy egy vita során az igazságnak kell kiderülnie, nincs meg többé. Nincs olyan közösség, amely ne fogna előre állást; ma mindenki a maga pártelfogultságát vinné a küzdők mögé… De ha így van, mi világíthat mélyebben egy korba, mint kihalt műfajai?”

(N. L., A Debreceni Disputa) A reformáció kora, amiről ír, tényleg „modell”. Mégpedig pozitív modellje valóságunknak. Újra fel kell kéne fedeznünk a protestációt. A kor normátlanságának normatörését. Ahogyan Németh fogalmaz, kissé archaikus, csaknem „vidékies”. Ám tartalma grammra pontos. „A reformáció kora...egy zárt rendszert döntött öszsze, kiszaladt az emberek alól a régi alap, s aránylag tohonyább szellemeknek is új igazságok után kellett kapkodniuk. A közszellem ellenállhatatlanul keresi a nyugalmi helyzetet. Régi nyugalmi helyzetéből kibillentették, s ő új egyensúlyt vár apostolaitól. Az elrúgott formulát helyettesítő, új formulát követel. Mondatokat akar, amelyeket családjában s barátai közt a színbölcsesség látszatával csepegtethet el. Megnyugodni akar, s nem gondolkozni.”

Kint vihar. Ostoba, fojtó, nyáresti zivatar. A maga módján pontos „modellje” a nem gondolkodás kataklizmáinak, amiben élünk. S nem értem. Nem hiszem, hogy ez a kollektív mállás nem fáj az embereknek. Csak úgy tűnik, épp a „protestantizmus” elfogulatlan nézőpontjai hiányoznak. S az egyházakat épp ezekben az években fizették le, hogy maradjanak csendben. S elhallgatom a vasárnapi mise- és istentisztelet-közvetítéseket. Fáj a kegyes üresség. Ahogy átfut rajtunk a hatalom és a nagypolitika hangja. Mint vajon a kés. Ám a szekuláris média normatörő képessége sem sokkal különb. Régi pártszájkosarakban, legjobb esetben, régi „urbánus-népi” ellentéteket ismételgetünk. S nem vesszük észre, hogy az új konzervativizmus és nemzeti irány éppolyan agresszív és korlátoltanmakacs, mint az általa kárhoztatott neoliberalizmus volt. A konzultáció és döntéshozatal körei éppúgy szűkülnek, mint anno. A neoliberalizmus vakhitét s annak kudarcát láttuk a tudomány, technológia és az (állítólag) szabad piac „szentháromságában”. Ahol az elitek szakértői tévedhetetlensége és küldetéstudata volt az középpont. „Disputák nélkül.” Mára neve is van nyolcvanas évekbeli virágkorának: az „elveszett évtized”. A konklúzióval a máról, még várni kell. Kint ömlik, ömlik az eső. Megszakadt Debrecen felett az ég. Zárt rendszerek − s a tőzsdén legyártott legújabb pánikhírek − feletti égiháború fényei. A Debreceni Disputa intés és biztatás „azembereknek”. „Egy kor jelenségei közt nem lehet válogatni: ez fontos, ezzel foglalkozom, ez nem fontos, ezzel nem. Nagy költők olykor jelentéktelennek tűnő verseikbe rejtették el a lelkük kulcsát, s halott korokat olykor jelentéktelennek tűnő műveken át lehet megérteni.” 1929-ben írja Németh.

A szerző katolikus pap, London