Fantáziánk gazdag, de azért azt csak nagy vonalakban tudjuk elképzelni, mi történt volna, ha mondjuk két éve nyáron a Standard & Poors leminősíti az Egyesült Államokat, az Európai Unió Athéntól Madridig kapkodva tömködi a pénzügyi réseket, Peking visszakézből beszól Washingtonnak, a világ tőzsdéin alig két hét alatt elfüstölög 5400 milliárd dollár, a svájci frank 270 forint köré erősödik, a magyar kormány két hónap alatt csaknem 140 milliárdot bukik a (pihenő IMF-hitelből vett) Mol-részvényeken, Bajnai Gordon meg rövid gatyóban fogadja vállveregetésre kormányának néhány miniszterét. Akkora ellenzéki égszakadás lett volna, amit elképzelnünk fantáziánk kevés.

Mindezt csak halkan jegyezzük meg, mert nem akarnánk pánikot kelteni. Ám a világ fölött mintha nem egyszerűen befelhősödött volna a nyári égbolt, amelynek báránybodrai nem csak a szabadságon lévő, de közben feszülten konzultáló (a minisztérium közlése) Matolcsy tárcavezető nyaralását keserítenék meg.

Mintha kicsivel többről volna szó. Annyival többről éppen, amikor már egy kormánynak illik szelíden megszólalnia. Nem azoknak persze, akiknek szava nyomán New Yorkban a brókerek fejest ugranak a Wall Street mélyébe, Pesten meg a frankhitelesek a lakótelepek sivár betonjába. Ám hallgat mindenki. A kormányból senki ember – a kormányfőre nem is merünk gondolni – nem áll ki, s nyugtatja meg vagy éppen zaklatja fel a nemzeti egységben kormányzott népet.

Meglehet, persze csak a mi homlokunk felhősödik, s a kormányfő pohár bor mellett ünnepli éppen a Nyugat alkonyát.

Mondjuk: fantáziánk gazdag, de nem végtelen.