„Most… arra mennek a dolgok, hogy az Orbán-kormányt le lehet ugyan váltani, de a politikáját nem… Ma már az a kérdés, hogy ezt a… bebetonozott rendszert miként lehet megváltoztatni… A teljes parlamenti ellenzék a Jobbiktól az LMP-n át az MSZP-ig… közösen támogatott egyéni jelöltekkel könnyedén kétharmadot csinálhat… Ehhez az kell, hogy Zagyva GyörgyGyula ésGyurcsány Ferenc egy hajóban evezzen egy ideig. Egy ilyen koalíció elképzelhetetlen lenne, erről nem is érdemes beszélni. Elég megállapodni abban egy alkotmánykorrekciós szövetség tagjaiként, hogyan állítjuk helyre a versengő pártrendszer feltételeit… Ez a szövetség addig áll fenn, amíg kigyomlálja a demokratikus versengés akadályait. Ehhez bőven elég egy hónap. Ha jól elő vannak készítve, könnyen végig lehet vezetni ezeket a kétharmados törvényeket. És amint meg van teremtve a fair rendszer, fel lehet oszlatni az Országgyűlést, és újból starthoz lehet állni, immár sportszerű keretek között. Az új kormány keze pedig nem lesz megkötve.”

A meghökkentő ötlet aligha talál lelkes fogadtatásra a demokrácia hívei körében. Gyurcsány Ferenc – akinek Zagyva György Gyulával kellene egy csónakban eveznie – azonnal reagált is a Facebookon: „fasisztákra nem szavazunk”. (Gyurcsányt KISZ-vezető korában „gyors reagálású erőnek” hívták az idősebb MSZMP-s káderek.) Való igaz: a baloldali, a liberális – egyáltalán a demokrata – szavazóknak számos körzetben a (nem ok nélkül) neonácinak tartott Jobbik jelöltjére kellene voksolniuk Karácsony koncepciója szerint.

Ezt a legtöbben gondolkodás nélkül elutasítanák, mint a meggyőződésükkel, az elveikkel összeegyeztethetetlen, sőt amorális cselekedetet. Pedig az interjút olvasva nem vonható kétségbe, hogy Karácsonyt a magyar demokrácia megmentésének szándéka motiválta. Ezért hajlandó volna a legmesszebbre elmenni: a Jobbikkal való – idejét és célját tekintve szigorúan limitált, ám igen szoros – taktikai szövetség vállalásáig.

Az persze tény, hogy az LMP-s politikus akkor jutott erre a fölismerésre, amikor az Áder-féle választójogi tervezet nyomán kiderült: pártját szinte lehetetlen feladat elé állítaná a kétszeresére növelt jelölőcédula-mennyiség begyűjtése, feleannyi idő alatt. Ám a politika már csak ilyen: szereplői (kevés kivételtől eltekintve) akkor válnak a közügyek legelkötelezettebb szolgáivá, ha egyúttal önérdeküket is szolgálhatják.

A bírói kar vezetői is akkor jutottak el a fölismerésig, hogy Orbán fölszámolja a jogállamot, mikor az új alaptörvénybe foglalt kényszer-nyugdíjaztatás a lehető legközvetlenebbül érintette személyes egzisztenciájukat. Ám kollektív tiltakozó levelüknek ettől még minden sora igaz volt. (Hunyadi honvédő harcait se negligáljuk amiatt, hogy közben az ország legnagyobb földbirtokosává avanzsált.) Ne nagyon firtassuk hát, hogy illett volna-e korábban fölismerni az orbáni politika végzetes természetét (persze hogy illett volna: legkésőbb hat-nyolc évvel ezelőtt); és ne élcelődjünk azon se, hogy akik oly sokáig egyenlő távolságot tartottak az antidemokratikus Fidesztől és a demokratikus MSZP-től, azok most egyszerre átesnének a ló túlsó felére, s az MSZP-n túl már a neonáci Jobbikkal is együttműködnének. Tegyük félre mindezt, mert Karácsonynak igaza van: most már a sírból kellene valahogy kikaparni a magyar demokráciát, ahová a Fidesz belefektette.

És az antifideszes népfront abszurd ötlete eddig még a legkreatívabb javaslat erre nézve. Legitimitását tekintve jobb, mint a korábbi legjobb: Eörsi Mátyásé, aki szerint a (kétharmadot biztosan nem szerző) majdani demokratikus kormánynak az írott jog deklarált megsértésével kell népszavazást kiírnia a fideszes alkotmány megsemmisítésére. Karácsony javaslatának kreativitása abban áll, hogy logikus választ ad a fideszes kihívásra, ami – rendszerként rögzítve az orbáni politikát – kiüresítené a kormányváltás aktusát. A válasz: a rendszer helyreállításához szükséges többség és a kormányzáshoz szükséges többség különválasztása. Ami – Karácsony elgondolásával ellentétben – nem igényli a két egymást követő választás fölösleges bonyodalmait. Ha a szélesebb összefogással megszerezhető a kétharmad, akkor azon belül egy szűkebb kör (a Jobbik nélkül) feltehetően rendelkezne a kormányzáshoz szükséges mandátumok több mint felével. Márpedig az a választás, amelyik fölhatalmazást adott az alkotmányozásra, miért ne adna fölhatalmazást a kormányzásra is?

De össze lehet-e fogni a neonáci –tehát ab ovo antidemokratikus – Jobbikkal a demokrácia megmentésére? Hogy egy nyilvánvalóan antidemokratikus erő elősegítheti a demokratikus erők győzelmét egy másik antidemokratikus erő fölött, azt már igazolta a történelem. Az MSZP és az LMP Jobbikkal való szövetsége hasonló volna ahhoz, amit Churchill és Roosevelt Sztálinnal kötött. Azt a vitát most ne nyissuk meg, hogy egyébként melyik a szörnyűbb: a hitlerizmus vagy a sztálinizmus. Azt se, hogy Orbán vagy Vona. Mert egy biztos: a magyar demokráciát ma nem az utóbbi, hanem az előbbi fenyegeti. Fenyegeti? Azon rég túl vagyunk: a temetésnél. A nyugateurópai demokráciákra egykor Hitler támadt rá, s azok akkor éppúgy végveszélyben voltak, ahogy ma a magyar demokrácia. És a politika erkölcse szerint a pokol ellen az ördöggel is cimborálni kell.

Aki – ha érdeke úgy kívánja – hajlandó lehet erre. Az LMP-s Karácsony aligha az ujjából szopta ki hirtelen a Jobbikkal való Fidesz elleni összefogás ötletét. A két frakció szomszédos a parlamentben. Képviselőik egymás közvetlen közelében ülnek több mint egy éve. Nyilván szót is váltanak. S noha a Jobbikról méltán tételezi föl a legrosszabbat minden demokrata (míg a sztálini Szovjetunió méltánytalanul részesült a kelleténél jobb megítélésben Nyugaton, ahol a hályog – paradoxmódon – csak Hruscsov, majd Brezsnyev alatt: 1956-ban és 1968-ban hullt le sokak szeméről); a Jobbiknak egzisztenciális érdeke a plurális pártrendszer fönntartása. Az utóbbi fölszámolására törő orbáni autokrácia tehát – különös tekintettel az új kirekesztő választási szabályokra – a Jobbik létét fenyegeti. Képviselőinek pedig az egzisztenciáját, s ők ezt nyilván nem is rejtik véka alá. Olyannyira nem, hogy az Áder-javaslat nyilvánosságra hozatala után nemcsak az LMP és az MSZP, de a Jobbik embere is kivonult a választójogi törvényt előkészítő parlamenti albizottság (álbizottság) üléséről.

Mindezek ellenére kizárható, hogy a Karácsony-féle összefogásban a szélsőjobb valóban partner legyen. A vezetők, a képviselők, a párt racionális érdeke ehhez kevés. Az érzelmileg fölajzott, többek közt antikommunista indulatokkal teli tagság nem tudná benyelni ezt a sötét paktumot. Holmi demokrácia nevében – a nemzet ellenében! Nemcsak baloldali demokraták nem tudnának a „fasisztákra” szavazni, a jobbszél a „kommunistákra” meg a cimboráikra még annyira sem. (Még akkor se, ha az árpádsávos Zagyvát nyilván nem az Újlipótvárosban kellene közös jelöltként indítani, Schiffert meg nem Gyöngyöspatán.)

Persze Orbánéknak is lenne mindehhez egy-két szavuk. Konkrétan a Jobbik vezetőihez is. Meg a sajtójuknak a híveikhez – az egyéb hatalmi eszközökről nem beszélve. Végső soron pedig, ha valami csoda folytán mégis összeállna az antifideszista népfront, s a közvélemény-kutatások – meg a győztest jutalmazó választójog – a kétharmados győzelmét valószínűsítenék, akkor a választások előtt az utolsó pillanatban új törvényt hoznának. Tiszta listás, arányos – sőt degresszív: a győztest büntető! – szisztémával, aminek a keretei között a világ összes angyala és ördöge együtt se tud kétharmadot szerezni.

Karácsony „coming outja” ennek ellenére komoly politikai jelentőséggel bír. Épp megdöbbentő volta teszi alkalmassá arra, hogy sokan ráébredjenek: olyan nagy a baj, hogy a demokrácia megmentése érdekében már az antidemokratikus erőkkel való összefogás eshetősége is komolyan fölmerült. Ezek után a demokratikus erők összefogásával talán már könnyebb lesz megbarátkozniuk azoknak, akiknek eddig még ez sem sikerült…

MARABU RAJZA