Bibó István a demokratikus fejlődés defektusának tekintette a zseniális politikai vezető és a boldogulását tőle váró nép kapcsolatát. Az európai egyensúlyról és a békéről című művében így írt erről: „A monarchia... a francia forradalom kitörésekor... több mint kétezer esztendős civilizációs folyamat eredménye volt, mely erős gyökerekkel kapcsolódott a római köztársaság... politikai hagyományaihoz, s amelyet a középkori kereszténység vad erejű kalandorok és nyers despoták hatalomgyakorlásából egy jogok és kötelességek, szerepek és feladatok, hivatási etika és konvencionális szabályok által rendezett... emberi hivatássá tett... Az európai monarchia... nem puszta és nyers személyes uralmat jelentett, hanem a személyes uralomnak többé-kevésbé spiritualizált... formáját... (Ám) ezt a fejlődést a forradalom Franciaországban radikálisan kettévágta, és egyik napról a másikra köztársaságot hozott létre anélkül, hogy az ország belső demokratikus erői a politikai vezetés új szerveit ki tudták volna fejleszteni. Az emberek belső alázata a... személyek hatalmával szemben nem szűnik meg egyik napról a másikra, s a demokrácia örömeibe készületlenül belepottyant társadalmat hamarosan elfogja a fejetlenség és vezetetlenség érzése. Ebből született meg a francia forradalom egyik legkétesebb értékű hagyománya, a nagy ember, a zseniális politikai vezető hamis romantikája, amely Napóleon személyében létrehozta a... hamis monarcha képét, akinek a számára az uralom nem hivatás és szereprendszer, hanem romantikus, hősi, mutatós egyéni vállalkozás. Ez pedig nemcsak a demokratikus ideálnak nem felel meg, hanem a monarchához képest is óriási visszaesést jelent, mert a közösséget a nagymértékben spiritualizált... hatalom helyett ismét a személyes és nyers uralom alá veti.”

Ez az öntörvényű uralom (Napóleon zsenialitása ellenére) összeomlott a XIX. század elején, ám a torz minta a XX. Században még torzabb követőkre talált Közép- és Kelet-Európa félresiklott országaiban, ahol „a nagy ember, a zseniális politikai vezető romantikájából született meg a közösség hisztériáját megtestesítő diktátor katasztrofális jelensége s a neki való engedelmesség félelmetes és terméketlen új tömegérzelme” – írta Bibó. Mi pedig kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy hazánk a XXI. század elején – egy reménykeltően indult, ám összeomlott, két évtizedes demokratikus intermezzo után – visszatért a XIX. és XX. század torz mintáihoz: a „zseniális politikai vezető”, illetve „a közösség hisztériáját megtestesítő diktátor katasztrofális jelenségéhez”. Orbán Viktorban elvakult hívei régóta az előbbit, elszánt ellenfelei az utóbbit látták megtestesülni – mígnem a magyar társadalmon 2010-re úrrá lett közösségi hisztéria hozzásegítette őt a korlátlan hatalom lehetőségéhez.

Orbán zsenialitásában nemcsak elvakult hívei hisznek, de számos jel szerint ő maga is. (A hívek nyilván a Napóleonéhoz mérik az ő zsenialitását, az ellenfelek inkább a Leninéhez, a Mussoliniéhoz vagy a Hitleréhez – de ezt a vitát most ne nyissuk meg.) Az nem vonható kétségbe, hogy személyében annak idején rendkívüli tehetség lépett föl a magyar politika színpadára. Huszonkét évvel ezelőtt – és ez az egyik bökkenő! Mert több mint két évtizedet eltölteni a demokratikus politika frontvonalában: ez nem egyszerűen emberpróbáló, hanem emberőrlő, személyiségkoptató, sőt -torzító és -roncsoló helyzet.

A nyugati világban a leghosszabb karrierek se nyúlnak két évtizednél tovább, s ez életkortól független. Nemcsak Adenauernek és De Gaulle-nak járt le előbb a „szavatossága”, hanem Kohlnak, Schrödernek, Thatchernek, Blairnek is. Orbán még nincs ötven éves, de súlyos, néha megalázó vereségeket hozó két évtized után érkezett el a nagy esélyhez: a korlátlan hatalomhoz. Közben nemcsak ő kopott és roncsolódott, az uralma alatt zakatoló politikai gépezet is. Extrém módon hierarchizált pártja élén a vezér végletesen maga maradt: kiszorította, félreállította, száműzte egykori társait, fölszámolta azt a – Tölgyessy szavaival – „zárt, szerzetesi férfiközösséget”, amelynek kohéziója a Fidesz egyik legnagyobb erőssége volt valaha.

A régóta érvényesülő kontraszelekció eredményeképpen kiveszett a pártból az önálló kezdeményezés, a kreativitás, a teljesítményt a vezér akaratának maradéktalan végrehajtásán mérik – még inkább a hozzá való feltétlen lojalitáson. Harmadosztályú végrehajtók, fantáziátlan klónok, talpnyalók, kegyencek mindenütt. Az alsóbb szinteken senki sem mer dönteni, hisz egy rossz mondat elég egy két évtizedes pártkarrier derékba töréséhez. A vezér minden ügyet magához von, illetve föltolnak hozzá: a siker egyedüli garanciája az ő judíciuma. Ám hiába rendelkezik valaki a legzseniálisabb ítélőképességgel, valóságérzékkel, munkabírással: olyan irdatlan mennyiségű döntésre, amilyenre – magának és hatalmi rendszerének köszönhetően – Orbán kényszerül, képtelenség fölkészülni.

Egyszerűen nincs rá idő és kapacitás: így tömegével születnek a kellő információk híján meghozott, árnyalást, pontosítást, korrekciót, körültekintést nélkülöző elhatározások. Ebben a konstrukcióban minden finomítás, netán ellenérv akadékoskodásnak, kerékkötésnek, idővel szabotázsnak, aknamunkának minősül. Nemcsak a Fidesz működik ezen a módon, immár a hatalom és a társadalom viszonya is ilyen – a kormányzás így lesz háborúvá, ahol mindenki ellenség. Az ellenzéki pártok, az érdek-képviseleti szervek, a szakmai szervezetek, a civilek, ad abszurdum: a kormányzati apparátus és a rendészeti szervek is. Az Európai Unió, ahol a soros elnöki tisztet amúgy a saját portáján mindenható vezető tölti be!

Ám nem csak a hatalmi struktúra válik kontraproduktívvá: szükségképp romlanak az azt uraló vezér kvalitásai is. Hogy a versenyhelyzet tartós hiánya folytán ez milyen mértékű lehet, arról drámai képet kaptunk a 2006-os miniszterelnök-jelölti vitán, ahol az egykori félelmetes debatter megalázóan alárendelt szerepet játszott és kiütéses vereséget szenvedett. Hogy az egykor szónokként és interjúalanyként is metsző racionalitással operáló Orbán idővel minden értelemre ható kommunikációt kiiktatott a repertoárjából, az nyilván való. E mögött ésszerű megfontolás áll: a csökevényes magyar demokratikus politikai kultúra közegében eredményesebb az érzelmekre és az indulatokra apelláló beszéd. Ám mind több a jele annak, hogy az emocionalitás a politikai döntéshozatalban is érvényre jut a racionalitással szemben.

Egy kedvezőtlen alkotmánybírósági döntésre csípőből leadott alkotmánymódosításban nehéz nem tetten érni a sértett hiúság és a hatalmi gőg megnyilvánulását. A Gyurcsányhoz fűződő viszonynak bizonyosan legfőbb motívuma a fékevesztett személyes bosszúvágy. A saját fogorvosa cégének a költségvetés tartalékából juttatott egymilliárd is olyan gesztus, ami a harmadik világbeli önkényuralkodók világát idézi: híján van minden önmérsékletnek, ízlésnek és óvatosságnak. A Kronen Zeitungnak adott interjú kijelentései sem csupán politikai problémákat vetnek föl, hanem mentálisakat is: nemcsak demokrataként nem gondolhatja emberfia, hogy negyven évre módjában áll medert szabni a gazdaságnak, de józan ésszel se.

Bibó szerint a hamis monarcha, a zseniális politikai vezető, a diktátor „számára az uralom nem hivatás és szereprendszer, hanem romantikus, hősi, mutatós egyéni vállalkozás”. Mintha csak a Mol-részvények visszavásárlását vagy az államadósság egy lépésben való csökkentését teátrálisan, személyes győzelemként bejelentő miniszterelnökről írta volna! A szerepét történelemformáló, zseniális államférfiként megélő Orbán legdöbbenetesebb megnyilatkozására azonban a tavalyi MÁÉRT-en került sor, öt nappal a kínai kormányfővel való sanghaji találkozás után. Akkor és ott így beszélt az ámuló határon túli magyarok előtt: „Mindaz, ami a világban zajlik... nagy lehetőség Magyarország számára... Szokatlan jelenségekről van szó, amelyek szokatlan gondolatokat ébresztenek bennünk, és szokatlan politikai válaszokat igényelnek... Ahhoz, hogy ezt a nagy lehetőséget, ezt a nagy történelmi korszakváltást... előnyünkre tudjuk fordítani... szükségünk van arra a lelkierőre, ami elhozott bennünket idáig, másfelől pedig szükségünk van éleslátásra és előrelátásra. Arra van szükségünk, hogy ebben a nagy világgazdasági korszakváltást kísérő zűrzavarban képesek legyünk a lényegesre összpontosítani, megértsük, hogy mi történik... Mindaz... amit tőlünk keletre tapasztalunk, amikor egy... nagyhatalom újjászervezi saját magát... ezek a világ újrarendeződéséről beszélnek... Szerintem ennek a nagy átrendeződésnek a megértése a mi feladatunk... amelyet a magyar nemzet sorsáért kiemelt felelősséget viselő politikusoknak és vezetőknek fel kell ismernünk... Nekünk egy olyan, most megnyíló történelmi korszakban kell megtalálni a helyes nemzetstratégiát, amely az ipari forradalom utáni korszak... India és Kína... nagyon gyorsan fölemelkednek, és ezzel egy teljesen új helyzetet teremtenek az egész nyugati civilizáció számára. Ebben az összefüggésben kell... megfogalmaznunk a... magyar nemzet stratégiáját... Mi ezeket a tényeket tudomásul vettük, megértettük, föltártuk, és... mindaz az intézkedés, döntés, amit Önök látnak, azok igazi értelmezési keretét és hátterét a legnagyobb összefüggésekben az adja, amit most elmondtam.”

A fentiek az idézettnél cirkalmasabban hangzottak el a fórumon. Tele pátosszal, nyomatékos ismétléssel, történelmi és irodalmi utalással, államférfiúi tenorban. Minden arra utalt, hogy aki beszél, szilárdan áll az ezeréves történelem s a jelenül adott pillanat metszéspontjában, belátja az egész horizontot, s bizton markolja a hatalmi instrumentumokat, amiket nem fog habozni célszerűleg alkalmazni. E világtörténelmi perspektívában új jelentést kapott a kezébe került kétharmados felhatalmazás és az azzal visszaélve kiépített autokratikus uralom is: „ebből lehet megérteni, hogy mi a jelentősége az áprilisi választások kétharmados arányának... (A nemzet számára) nagyobb esély mutatkozik egy történelmi korszakváltáshoz való alkalmazkodásra, ha politikailag egységes és erős végrehajtó hatalommal rendelkezik... Nyilván szeret bennünket a Jóisten, hogy... a nemzet kezébe az áprilisi választások kétharmados eredményével egy vissza nem térő gyors reagálás lehetőségét tette le a történelem. A magyar kormánynak pedig tudatában kell lenni, hogy egy történelmi kihívás előtt áll, és ez egy történelmi lehetőség, amelynek... kihasználásához megkapta a szükséges eszközöket. Ennek bátorságával és ezen a horizonton gondolkodva kell elvégeznie a munkáját... Ezért nem is szabad megijednünk ettől az előttünk kinyíló lehetőségtől és dimenziótól, ezért nem kell bevárni bizonyos intézkedésekkel nálunk stabilabbnak tűnő vagy biztosabb külpolitikai háttérrel rendelkező országokat... Nincs kitaposott ösvény, és a politikai stabilitás okán valószínűleg nekünk az is hivatásunk ma az egész Európai Unión belül, hogy bizonyos ösvényeket... mi fürkésszünk ki... Amit nekünk folytatnunk kell, az Magyarország... a magyar nemzetmegújításának politikája.”

Ha valaki nem értené: Orbán a legkomolyabban arról beszélt, hogy nagy magyar és európai államférfiként új medret kíván szabni nemzete történelmének. Hogy afféle fordított Szent Istvánként egy hasonlóan bátor, nagyszabású (és erőszakos), ámde ellenkező irányú és tartalmú hatalmi manőverrel kikapcsolja hazánkat a nyugati civilizáció eddigi áramából, s ezeréves múltunkat hátrahagyva Keletnek veszi az irányt: a kommunista-kapitalista Kína felé.

Bibó szerint „ha a közösség politikai célképzetei megzavarodnak, akkor a diktátor nemcsak a közösség céljait, hanem egyben a lehetetlen célok meghiúsulását és katasztrófába torkollását is megtestesíti.” Ám a katasztrófából lehet demokratikus újjászületés: „azok a népek, melyeknél a demokrácia végül is átjárta a társadalom egészét, előbb-utóbb rájönnek arra, hogy egy felnőtt nemzet – bármennyire szüksége van is jó és képes vezetőkre – a maga közösségi alkotóképességét éppen úgy nem alapíthatja egyetlen ember vélt vagy akár valódi emberfeletti zsenialitására, ahogyan nem alapíthatja a királyok született erényeire sem”.

A német nemzet a XX. században megjárta ezeket a stációkat, s végül eljutott a stabil demokrácia üdvözítő állapotába. Hogy a XXI. században – a beteljesedő katasztrófa után – ez nekünk, magyaroknak is sikerül-e végül, az ma még nem tudható.

A szerző közíró