Kesztyűs kézzel a kaptárba

Kezdő méhészkedőként kesztyűvel nyúltam a kaptárba. A méhek szorgosan összeszurkálták a kezemet. Egyszer aztán elfelejtettem elvinni a kesztyűt a gyümölcsösbe, és puszta kézzel vizsgáltam a lépes kereteket. Talán egy szúrást kaptam. Érthető: kesztyűben nem észleltem, ha agyonnyomtam egy méhecskét, mire persze támadtak, az ujjaimmal viszont éreztem őket, és mindegyik megúszta. Meg hát én is.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az illetékes minisztérium figyelme a zöldségtermesztés felé (is) fordult, s tízmilliárdos támogatást ígért hozzá, a terméktanács pedig milliótonnás termelésnövekedésben bízik, és – mivel ez egy kézimunka-igényes világ – százezres munkáslétszám növekedésben. A törekvések érthetők, elfogadhatók, sőt több mint indokoltak. A zöldség- és gyümölcstermesztés különleges terrénum. Rendkívüli módon növelheti az ágazat teljesítményét – és ezzel a gazdák jövedelmét –, jótékonyan hat a dolgozók életnívójára, a feldolgozóiparra, exportra. A gond csupán az, hogy a fejlesztésnek olyan feltételei vannak, amelyek elmaradása egyenként is a remények szétfoszlását eredményezik.

A zöldségesgazdák között a kilencvenes években axiómaként terjedt el egy tétel: „Mindent el lehet kézzel is végezni!” Sikert aratott, de mekkorát! Fölmentette a fejlesztéseket elhagyó gazdák százezreit. Fejleszteni valóban drága mulatság. A gazdálkodók egy része azonban legalább bemutatókon látta, milyen óriásiak a termelési eljárások változásai, e haladásnak azonban itthon alig-alig voltak nyomai. Olcsóbb a napszámos!

Az új technológiák immár nem a kistermelőkhöz idomultak, hanem üzemi méretekhez. Megítélésem szerint ötven hektárnál kisebb területen kertészkedő képtelen a jövedelmének, sőt megélhetésének sérelme nélkül a korszerű technikát munkarendbe állítani. Igaz, nálunk már a tízhektáros kertészet is „nagybirtoknak” minősül. És ritkaság. Tömegesen kisebbek. Az eredmény: a termelékenység csapnivaló, az önköltség magas, a vevő panaszkodik a drágaságra – és joggal.

A zöldségtermesztés elképzelhetetlen hatásos öntözés nélkül. A víz nem akkor kell, amikor az eső esni méltóztatik, hanem a fontos termelési fázisokban. Hogyan áll hazánkban ma az öntözés? Keservesen. Szárazabb években lejelentenek olyan 200 ezer hektárnyi öntözött földet, de ez töredéke a kívánatos szintnek. Jellemzésül: a Tisza mentén a hatvanas években milliárdokból megépítettek tizenkilenc szuperkorszerű öntözőfürtöt. A vezetékek a talajszint alatt futottak tíz- és tízezer hektárokon, csupán hidránsok álltak ki, amelyekre rá lehetett kapcsolni az apparátokat. 2009-ben már egy sem működött a tizenkilencből. Nem privatizáció vetett véget nekik, hanem egy eszement politika. Az öntözés nem a kisgazdaságok ügye.

Egymillió tonna plusztermék? Lehetséges. Indulásnak megtenné. Ám hová s kinek lehetne eladni? (Hogy a meglévő termésről hallgassunk.) A kiváló termékek – de csak azok! – jól eladhatók Európában. Ám nem egyfurgonnyi menynyiséggel, és még csak nem is kéthárom kamionnyival. Vagyis a piaci jelenléthez hatalmas árumennyiség kell, akkor is, ha friss, akkor is, ha konzerv vagy fagyos. A május eleje óta Németországban oktalanul gerjesztett zöldségpánik óriási károkat okoz a magyar termelőknek és feldolgozóknak is, viszont bizonyosra vehető, hogy a megrettenés el fog múlni, s a talpon maradó gazdák az új konjunktúrát akár ki is használhatják.

A zöldségtermesztésünk jövőjét a piacszerzés sikere alapozhatja meg. Fejlett országokban erre rég kialakultak a modellek, amelyeket nálunk termelői értékesítő szövetkezeteknek (tészeknek), olykor termelői csoportoknak hívnak. Ezekben a termelés a tagok magángazdaságaiban folyik, csak az értékesítés közös. A gazdák feladata, hogy kiváló minőséget állítsanak elő, a többit a szervezetnek kell megoldania. Vannak nálunk ilyenek? Vannak, persze. Működnek? Működnek. Úgy-ahogy. A politika azonban minden kormányzat alatt – már Torgyán József minisztersége óta, amióta alakulni kezdtek – kudarcot vallott velük. Miért?

Képtelenek megfelelni a feladataiknak. Például azért, mert nincs árualapjuk. „A gazdának nem érdeke az, hogy a szövetkezetnek értékesítsen” –írta nekem az egyik legnagyobb tésztársulás elnöke. Miért? Mert ott vételi jegyet állítanának ki a leadott termékről, és – micsoda szörnyűség! – még adófizetés lehetne a vége. A nagybani piacokon meg úriember nem lobogtat papírt.

A nagybani piacok a magyar zöldségtermesztés rákfenéi. Rég tudtunkra adták. A hetvenes években egy nyugati szakember meglátogatta a Bosnyák teret, és utána velősen értékelt Romány Pál miniszternek: „Uram, ami itt önöknél van, az Európa XIX. százada”. Az akkor még mellékszereplő piac – a háztáji termékeket forgalmazták ott – azóta átköltözött ugyan a Nagykőrösi útra, a XIX. század viszont ott sem fejeződött be. Mindmáig. És létesült kéttucatnyi nagybani az országban. Immár főszereplőnek.

A nagybani piacok gondoskodnak róla, hogy a tészek ne tölthessék be a piacszerzésre irányuló szerepüket. 2008-ban az összes hazai tésznek és termelői csoportnak együttesen 34,7 milliárd forint bevétele volt. A következő évben nem nőtt, hanem 34 milliárd alá esett. És 72 ilyen szervezet szerepel aminisztérium listáján, igaz, némelyik felszámolás alatt áll.

Sok ennyi bevétel? Nemigen. Egynek is kevés lenne. A korrekt jutalék – amit az eladási árból a tész levon a gazdának történő kifizetés előtt – 6-8 százaléknál több csak kivételesen és átmenetileg lehet. Ennek a jutaléknak kell fedeznie a fő feladatok költségeit – menedzsment, marketing, K + F, tanácsadói hálózat –, amelyek korántsem krajcáros ügyek. Emiatt – úgy vélem – ötvenmilliárd forintos bevétel alatt a tész képtelen ellátni funkcióit. Ilyen pedig nincs, és a mai viszonyok között egyszerűen elképzelhetetlen is. Az áprilisban kiadott kormányzati agrárstratégia e szövetkezéseket szavakban támogatja, de igencsak félvállról veszi. Visszatérne a Hangya típusúhoz, amely százéves formáció, és rég alkalmatlan a mai feladatok megoldására. A világ másfelé megy.

Végül a százezer munkás. A zöldség nem igényel képzett embereket, viszont a legszínvonalasabb, XXI. századi termelés is számot tart kézi munkaerőre, méghozzá bőven. Az igazi cél nem a suttyomban foglalkoztatott napszámos, hanem a munkaszerződéssel, legalább az év tíz hónapjában alkalmazott bérmunkás. Erre jobbadán csak megfelelő termelési szerkezettel rendelkező és jókora területen gazdálkodó üzem képes (ideálisnak a 200 hektár tűnik, némi gyümölcsössel), és csakis ilyen körülmények között nem igazán csúf teher a járulékok kifizetése. Van ilyen? Akad. Például Csengelén.

A gazdák azonban nem szeretnek munkaszerződést kötni. A hazai mezőgazdaság átlagos években harmincmillió napszámot használ föl, és az alamizsnának minősíthető alkalmi munkavállalói közterhet is csupán néhány százalék után fizette be. A többi koromfekete. Százezrek dolgoznak így a kertészetekben! Az új agrárstratégia viszont szót sem ejt a legális foglalkoztatásról. Mintha érdektelen lenne.

A kaptár törvényei áthághatatlanok, akár felismerjük őket, akár nem. Azok a zöldségtermesztésé is. Az Orbán-kormány mégis retteg puszta kézzel a méhecskékhez nyúlni, vagyis mellőzi az ésszerűséget, és a kistermelőket kívánja kiemelten segíteni. Úgy véli, így nem veszít szavazatokat. Téved, és az érzéketlen kesztyűben kapja a szúrásokat. Se járulék, se adó, se export, se konzerves föllendülés. Nemhogy a korábban emlegetett 300 ezer mezőgazdasági munkahelyet nem lesz képes indukálni, hanem a terméktanács által remélt harmadát sem.

A szerző publicista

-
MARABU RAJZA
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.