Nagy meglepetéssel olvastuk tegnap az egyik kormányközeli lapban, hogy az egyik munkatársuk („aki az 1998-as kezdetek óta tagja egy hazai magánkasszának, az átlag vagy átlag körüli bér alapján fizette tagdíját, és egy nemzetközi hátterű nyugdíjpénztár tagja volt”) várható magán-nyugdíjpénztári reálhozama jó, ha 35 ezer forintot kóstál majd. A cikk aztán kijelenti, hogy – „elnézve a hazai magánnyugdíjpénztárak 1998 óta nyújtott teljesítményét” – közel sem az ő analizált kollégájuk járt a legrosszabbul.

Kollégák mindenhol vannak.

Mi is választottunk egyet magunk közül, aki a vegyes nyugdíjrendszer indulása óta tagja volt az egyik pénztárnak. Felhalmozása ebben az időszakban épp csak annyival gyarapodott, amennyit a mindenkori minimálbér és ekho lehetővé tett – a honi sajtóviszonyokat ismerők számára nem meglepő módon. Mégis a legutóbbi pénztári tájékoztatás szerint 160 ezer forint reálhozam gyűlt össze a számláján. Szerencsés csillagzat?

Ha csak abból indulunk ki, hogy nagyjából 220 milliárd forint jut a reálhozamokra, és azt 2,1-2,2 millió volt tag között osztják fel, már akkor is 100 ezer forint feletti átlagnál járunk. Vagyis a lap által megjósolt összeg háromszorosánál. S ehhez még hozzájön, hogy bizony lesznek, akik semmit sem kapnak, jellemzően akiknek a rövid időtávját a válság dominálta.

A 35 ezer forintról szóló kacsa ennek ellenére akadálytalanul körbetotyogott tegnap az internetes médiában. Mi állhat e mögött?

A magánnyugdíjpénztárak ügye lezárt, azokba már fölösleges belerúgni. Ellenben arra jó egy ilyen maszlag, hogy a kormány „bizonyítékaként” lehessen felmutatni: íme, ilyen egy élhetetlen nyugdíjrendszerünk van. Kifosztja az átlagos járulékfizetőt, közben aránytalanul sokat ad a rendőröknek, bányászoknak, azoknak, akik a mi pénzünkből részesülhetnek a kedvezményekben.

Ennél komolyabban vehetné feladatát a kormány: szakmai vitát kellene a kedvezményekről folytatnia, nem propagandaanyagok mögé bújnia.