Ébresztő
Ébredjetek hiszékeny emberek, mert röhögnek rajtunk! – fújt riadót a héten az Echo Tévében Eperjes Károly, akire, szó se róla, egy évvel ezelőtt úriember nem is fogadott volna, olyan biztosnak látszott, hogy hamarosan valami magas poszton találja magát.
Most meg itt állunk, Alföldi, ha kissé megtépázva is, de elszántan vezeti a Nemzeti Színházat, Eperjes direktorságából pedig még Győrben sem kértek. Csoda, hogy arról panaszkodik, „a jobboldali egyetemes értékrend és kultúra még a korábbi, nem jobboldali kormányzású időszakban is jobban tudott érvényesülni”?
Pedig annak, ami most történik, nem sok köze van a jobboldali értékrendhez és kultúrához. Ennek most inkább a pénzhez van köze. Tavaly ilyenkormindenki biztosra vette, hogy a Fidesz, ahogy előző kormányzása idején, a kultúrában fogja megformálni önnön ideológiai emlékműveit, dől majd a pénz oda, ahol látszatja is van. Kapnak a színházak, kap az Opera, csurran a múzeumoknak, készülnek filmek. Mindebből azonban nem lett semmi, a kényszerű és váratlan nadrágszíjhúzás olyan durvára sikeredett ezen a területen, hogy ide még a kincstári hazugságoknak is csak a leggyengébbike jutott; a városligeti múzeumi meganegyed felépítését legalábbis épeszű ember aligha vehette komolyan.
És, mint tudjuk, ilyenkor szoktak kiéleződni a személyi viták. Mert ha pénzt nem tud adni a hatalom a kegyeltjeinek, hirtelenjében rendkívül fontossá válik, melyik intézmény élén ki áll – magyarán ki az, aki hűségéért cserében legalább egy jól csengő címmel és némi puvoárral vigasztalódhat. Itt jutunk hát el az aktuális botrányhoz, az Operaház miniszteri biztosának főigazgatói kinevezéséhez, majd a kinevezés pár órán belüli rejtélyes visszavonásához. Azt persze szinte lehetetlen kibogozni, hogy pontosan mi történt, ki és miért (hanyagságból, bosszúból, netán büntetésből) hozta ilyen méltatlan helyzetbe a kinevező minisztert, illetve hogy akkor most Réthelyi miniszter vagy Szőcs, netán Halász államtitkár-e az úr a házban, esetleg maga a miniszterelnök, és ha az utóbbiak valamelyike, akkor az előbbi ehhez miért asszisztál.
De ha egy pillanatra fölemeljük a fejünket, akkor egy dolgot világosan kell látnunk: itt most nem azt az embert keresik, aki vezetőként sokéves, szívós építkezéssel valóban felhozza a világ élvonalába a pesti Operaházat, erőskezű, ám humánus vezető és kiváló gazdálkodó. Pusztán azon folyik a harc, hogy kinek a spanja legyen a főnök, kinél legyen a mi lepusztult, többedosztályú kis operánk kasszakulcsa. Ha ez eldőlt, szép sorban jön majd a többi intézmény, meg az intézményvezetőket kinevező összes bizottság, idővel fölfejlődik az alkotmány erejével kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia, szóval végre kevesebb lesz az éhes száj. Hogy a jobboldali egyetemes értékrend és kultúra, de menjünk tovább, a magyar kultúra nyer-e mindezzel, arra ne tegyünk nagyobb téteket.