Az emóciókkal ötvözött vélemények gyökereit vizsgálva a gazdasági okok mellett meglepően gyakran bukkan fel egy másik, kulturális értékfogalmakat használó érvelés is. A közismert értékkutatások szerint Magyarország közelebb áll a Balkáni ortodox országokhoz, mint (akár Kelet-) Európához. Ezen a fertályon egy autoriter politika csak kiszolgálja, lereagálja a társadalmi igényeket. Habár az értéktérképeket, tágabban a kultúra cselekvési teret meghatározó szerepét sokra tartom, ezek a vizsgálatok, épp az összehasonlító jelleg miatt nem tudják kibontani, mit is jelent, hogy a magyar társadalom erősen húz a „túlélő” és „tradicionális” vagy éppen az individuális értékek felé.

A letargia makacs jelenlétét nem a „hamis tudat” valamiféle jelének tekintem. Sőt, többről van szó, mint arról a szociológiai alaptételről, miszerint, ha valamely nézetet a szereplők igaznak tekintenek, akkor annak következményeit is valóságosnak kell tartanunk. Ennél erősebb állítást is tehetünk. Amennyiben az elmúlt 150 év történelmi tapasztalatainak tükrében nézzük a dolgot, e drámai változásokban bővelkedő időszakot amagyar társadalom túlnyomó többsége nem résztvevőként, hanem elszenvedőként élte meg – a változások nem általa, hanem vele történtek. Ez a társadalomlélektani helyzet vezet a tanult tehetetlenség általánossá válásához. A fásultsághoz és a lemondáshoz. Nagyon sok ember nem csupán maga érzi úgy, de reálisan sincs esélye helyzetének jobbra fordítására.

Az apátia közbeszédben uralkodó hangneme a panaszkultúra többfogásos menüje – maró kritika és gúny keverve kellő demagógiával. Ez a „vegyület” a mindenkori politikai ellenzéket segíti és bünteti a kormánypártokat. Az előző ciklusokban a Fidesz bemutatta hogyan lehet szítani, totálissá tenni az elégedetlenséget, miként lehet úgy alakítani a kommunikációs teret, hogy abból a párt maximálisan profitáljon. Ám a letargia erejét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ma a jóval gyengébb és kisebb intenzitású politizálás nélkül is képes az ellenzék a valódi érdeksérelmeket felerősítve komoly fejfájást okozni a mostani kormánynak.

De valóban indokolt-e letargiáról beszélnünk, amikor az elmúlt évek éppenséggel az utcai demonstrációk számának és nagyságának növekedéséről, példátlan népszavazási részvételi aktivitásról szóltak, amikor a felelős magyar kormány feje a választófülkékben jelentőségteljes arccal vizionálhatott forradalmat. Vagy éppen nem e letargia alkonyát látjuk-e ma a különféle ébredező civil kezdeményezésekben? E látszólagos paradoxont a döntéselmélet az „égő platform” metaforájával oldja fel. Ezt használta idén februárban Stephen Elop, a Nokia vezérigazgatója is a cég vezetőihez intézett – és gondosan kiszivárogtatott – feljegyzésében. „Képzeljük el, hogy egy északi-tengeri olajkúton dolgozunk, amely kigyullad. Ott állunk a platform szélén, előttünk a mélyben a vadul hullámzó, szürke, jéghideg tenger, mögöttünk a robbanással fenyegető égbetörő lángcsóva és döntenünk kell” – vezette fel a klasszikus példával a Nokia-vezér a cég radikális átalakítását és több mint négyezer alkalmazott későbbi elbocsátását.

A döntéselméleti kutatások azt bizonyítják, hogy nem véletlen az „égő platform” alkalmazása. A negatív motiváció optimálisan működik a rövid távú, rapid döntések ese tében. A politikusok ezért is kedvelik a negatív kampányt, mert a kiváltott érzések nagy valószínűséggel vezetnek a kívánatos viselkedéshez – a megfelelő helyre behúzott voksokhoz. Ám ugyanezek a kutatások azt is megmutatják, hogy az „égő platform” hosszabb távon, állandó, üzemszerű működés esetén mégsem sikeres. Az általános kimerültségbe, lemondásba persze belesimulhat, akár látványos akciókat is gerjeszthet, de mégsem más, mint egy szalmaláng, amely, ha ellobban, nincs nyoma, maximum az üresség.

Mindezt a politika nyelvére fordítva, az elutasító energiák mozgósításával lehet választást nyerni – azonban nem biztos, hogy érdemes, ha nem sikerül pozitív programokkal is megerősíteni a hatékony, de negatív motivációkat. A Fidesz ma sajátos, etatista elemekkel hígított, neoliberális gazdaságpolitikát folytat, dölyffel, autoriter módon, néhol paranoid felhangokkal. Az a veszély fenyeget, hogy ez a kétségkívül markáns politizálás úgy termeli ki ellenzőit, hogy a különböző csoportok számára a kormány elutasítása lesz a legfőbb érték, az egyetlen közös pont. Az így született szövetség viszont természetszerűleg törékeny. Ám van megoldás – legalábbis elméleti szinten. A változáselmélet egyik kedveltmetaforája szerint a társadalmi-szervezeti változásokat úgy kell elképzelnünk, mint az ösvényen menetelő elefántot, amelyet egy vézna fiúcska hajt. E példában az ösvény a megváltoztatható körülményeket jelzi, a hajcsárlegény a racionalitást, az elefánt pedig az érzelmeinket. Mindhárom elem módosítása, alakítása komoly változásokhoz vezethet.

A biztonsági öv be nem kapcsolásával járó idegesítő csipogás például megváltoztatja a körülményeket – az ösvényt –, bevezetése óta életek tízezreit mentve meg. A közlekedésnél maradva: a gyorshajtókkal szemben következetesen alkalmazott zéró tolerancia a racionális mérlegelés „előhívásával” határozza meg viselkedésünket, jelzést küldve a hajcsárfiúnak, hogy lassítson. De a metafora ereje abban rejlik, hogy jól mutatja az érzelmi motiváció elsődlegességét. Kanyarodhat bármerre az út, kalimpálhat a hajcsár akárhogy, ha az elefánt megmakacsolja magát, arra csörtet, amerre akar. Felírhatjuk tehát a cigarettadobozokra, hogy a dohányzás ártalmas az egészségre –racionális hajcsárunkat megcélozva az üzenettel –, de nagyobb sikerrel kecsegtet, ha az elefántot ijesztjük meg egy szétroncsolt tüdő fotójával.

A hazai politikára térve: a jobboldal hagyományosan erősebb az érzelmi politizálás terén –még akkor is, ha a negatív kampányokat, karaktergyilkosságokat és a csupasz indulatkeltést kiemeljük a képből. A jobboldalon van egy általánosan elfogadott világkép, melynek főbb pillérei – „Isten, haza, család”, „a tehetség utat tör”, valamint az „akinek semmije sincs, az annyit is ér” – kirajzolja azt az értékegyüttest, amely alapvetően érzelmi motivációt eredményez. Ehhez aztán jól paszszol a kül- és belpolitikai történelmi sérel meink állandó felidézése és a bájos egyszerűséggel csak „ezek”-nek nevezett „mások” csoport megvetése. A mostani kétharmadhoz a letargiából felcsapó szalmaláng lobbanása kellett. Ahhoz, hogy Orbánt le lehessen győzni, talán elég a továbbra is mindent ellepő letargia, de korántsem biztos.

Létre kellene jönnie annak a pozitív érzelmi viszonynak, motivációnak, amely a puszta elutasításnál sokkal többet mond, kitartóbban mozgósít, lehetőséget és értelmet ad a választási eufóriát követő sziszifuszi aprómunkának. A demokratikus érzelmek elefántjára persze akkor is szükség lesz, ha a választási szövetség tagjainak racionális alkukat kell egymással kötnie. Ahhoz azonban, hogy a választások után fél évvel a győztesre zúduló populista viharban az új kormány ne legyen béna kacsa, nélkülözhetetlen, hogy választóihoz az érzelmi motivációk kötésével is kapcsolódjon.

Mivel ez az ethosz alaphangjában csak demokratikus lehet, még ahhoz is hozzásegíthet, hogy egy Orbán utáni jobboldallal a normális együttműködés formái kialakíthatókká váljanak.

Kézenfekvő ezt a progresszív adózás példáján szemléltetni. A jelenlegi egykulcsos rendszer, amely a gazdagok számára kiugróan kedvezően rendezi át a jövedelmeket – feltehetőleg olyan adópolitikai elem, amelyben a demokratikus ellenzék pártjai egyetértenek. Azonban, ha ezt az intézkedést pusztán a közpolitikai változtatás, ne adj isten adóemelés képében tálalják – nem az elefánthoz, hanem csak a hajcsárhoz beszélve –ez a veszett fejsze nyele. A kormánypárt a kampányban nyilván mindent el fog követni az adóemeléssel operáló értelmezés felerősítésére, s ehhez a Fidesz bőséges eszköztárral bír majd. Ahhoz, hogy a progresszív adózás gondolata sikeres legyen, a társadalmi igazságosságról, méltányos teherviselésről, szabálykövetésről és szolidaritásról szóló pozitív elbeszélésbe kell illeszteni.

A narratívák megtalálása és megfogalmazása a demokratikus ellenzék feladata. Ezt amunkát helyettük senki nem végezheti el, de nekik muszáj lesz. E pozitívan motiváló üzenetek, magyarázatok nem programokból, kiáltványokból és stratégiákból állnak – ilyenek összeeszkábálhatók akár egy hétvége alatt –, hanem amindennapi politikai gyakorlatból, az ügyekből adódó értelmezésekből és akciókból épülnek fel, jelenhetnek meg hitelesen a választók előtt. Ehhez azonban – vissza térve a hasonlathoz – meg kell tanulni úgy beszélni az elefánthoz, hogy a hajcsár is értsen belőle, sőt az sem árt, ha ez megfordítva is igaz.

De mi alapján feltételezzük, hogy az Orbán Viktoron túli világ alkalmas ilyen pozitív érzelmi azonosulást kínáló felületek kialakítására? Miért jöhetne ez létre éppen most, amikor húsz éven át csak villanásnyi időkre sikerült? Nos, jelenleg minden kialakulatlan, forrásban van. Szerencsés esetben azonban éppen a megújult és az új szereplők egymással feleselő narratíváiból születhet meg egy érzelmileg is mozgósító, lelkesítő üzenet, amely tartós, frissen gondolkodó és kommunikáló politikai közösséggé formálhatja a kormányt elutasító növekvő tábort. Ez a legizgalmasabb kihívás a jelenlegi és formálódó pártok számára. És egy ethosz megalkotására és szervezeti betanítására ellenzékben nyílik a legnagyobb esély.

Ha viszont az igyekezet kudarccal végződik, végképp tartóssá válhat a történelmi tapasztalatainkból elsajátított tehetetlenség, autonómiahiány és kiszolgáltatottság letargiája.

FOTÓ: REUTERS BEAWIHARTA