A Jézusnak tulajdonított tanítást Európa formálta azzá, amit mi kereszténységként ismerünk és amit nem a zsidó anyától született zsidó Jézusnak a Júdeában maradt, hithű tanítványaitól származtathatunk, hanem a tarzusi Saulus-Paulustól, aki Simon Péterrel szövetkezve az Európa nagy részét uraló birodalom székhelyén alapította meg az egyetemes római – vagyis a római katolikus –egyházat, átvéve az európai pogányság szokásait, ünnepeit, a birodalom hatalmi struktúráját, pompáját. Tény, hogy később a római egyház nyomta rá bélyegét Európa sorsára, háborúk sorát indítva Európán belül és a muzulmánok ellen, akik éppen a mi korunkban váltak létformánk legfenyegetőbb kihívásává.

Ám nem csak ezért borzongatott meg a Nemzeti Hitvallás „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét” kitétele. Az alkotmányozási folyamatban elhangzottak gyermekkori emlékeket idéztek fel bennem a háború előtti évekből, bár a keresztény szót akkor nem nagyon ismertem. Mi katolikusok voltunk, római katolikusok, akik református templomba be sem tehettük a lábunkat. Azért egyszer bekukucskáltam a Kálvin téribe, és azon nyomban meggyőződésemmé vált, hogy ők valójában nem is magyarok,mert a templomukban nem láttam magyar szentek képeit, szobrait. Bezzeg a mi templomunk főoltárát bámulva – a dicső magyar múltat és jövendőt gyakran emlegető, hosszú szentbeszédek alatt – mindig benntalálhattam magam egy magyar menny országban, ahol Szűz Szent Imre herceg felajánlja önmagát Szűz Máriának – magyar szentek szobraival körülvéve.

Erdély visszafoglalásakor az egész ünnepi szentmise alatt zúgtak a harangok, mint soha korábban. A vallási és nemzeti tudat így forrt össze bennem. És nem hiszem, hogy egyedül voltam ezzel, hiszen éppen ez volt a célja mindannak, ami a vészkorszakhoz vezetett. (Akkor ezt persze még nem tudhattam.)

Aztán a bombázások alatt édesanyám azzal nyugtatott bennünket, az óvóhelyen reszkető három gyermekét, hogy a Szűzanya országa vagyunk, ő megvéd minket. Ebben bíztam is, amíg keresztapámnál fel nem fedeztem, hogy a pravoszláv ikonok ezüstcsipkés díszítései Szűz Mária-képet rejtenek: megijedtem, amikor megtudtam, hogy a Szent Szűz az oroszok patrónusa is, akiknek mi hadat üzentünk.

Nem lesz jó vége ennek, aggódtam gyermekfejjel, és nemsokára sebesültek százait hozták haza a vonatok, amelyek korábban lelkesen éneklő újoncainkat vitték a biztosra vett, dicsőséges nagy győzelembe. Majd kihallgattam szüleim reszkető suttogását marhavagonokról, amelyek ezreket, köztük gyermekeket visznek valami megnevezetlen helyre. Imánk visszahozza őket, nyugtatott meg anyám, mert négy balatoni játszótársunk is az Erdélyből elhurcoltak között volt. Aztán az ostrom alatt imáink ellenére velünk is minden megtörtént, amitől rettegtünk.

Az erőszak éjszakáján nem tudtam elképzelni, hogy akár szegény édesanyám, akár az őt elhurcoló orosz katonák a Szent Szűz védelme alatt állnának. Mégsem tiltakoztam, amikor anyám hálaadó misére vezényelt minket romossá lőtt házunkból, húsuktól az éhezők által megfosztott lovak teteme, és egy hullaszagot árasztó kilőtt tank mellett. Végül is örültem, hogy elmentem, mert jó volt hallani a szószékről – valamelyest burkolt szavakban ugyan –, hogy a magyar asszonyok méhét meg kell tisztítani az istentelen barbárok fattyaitól. Jó volt tudni, hogy anyám nem szül nekem félmongol öcsöt, de azért nem volt könnyű feldolgoznom a papi szájból akkor és a nyár folyamán elhangzottakat. Gondolok itt a püspöki körlevelekre és Mindszenty orációira is. Egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy újra felajánlotta országunkat a magyarok Nagyasszonyának. Úgy látszott, a történelmi bizonyság alapján ő sem hisz Szent István felajánlásának foganatjában.

Számomra új hercegprímásunk felajánlása sem nyújtott megnyugvást, különösen nem, amikor hallottam nagyon sötét jövővel fenyegető beszédeit vagy beszédeiről, mint például amikor 1945 októberében Budapest népéhez szólva „a szenvedés, a könny és siralom” völgyét emlegette. Na meg a ránk települő „óriási halálkeselyűt”. Igaz, mindannyian tudtuk, hogy nehéz tél vár ránk, de „az ezeréves történelmünk talán legnehezebb tele” túl kétségbeejtő volt, miután az előző telet sok tízezren nem élték túl. Például azok, akiket a Dunába lőttek, de erről nem esett sok szó akkoriban.

Különben is: azon a háború utáni első télen még szabadok voltunk. Az még azon bibói három év egyike volt, amelyben megízlelhettük a demokráciát. Lehet azonban, hogy éppen ettől akart óvni minket a hercegprímás úr, aki a beiktatását üdvözlő Ideiglenes Kormánynak ezt a táviratot küldte: „Meleg gratulációt hálásan köszönöm. Az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.”

Ez a távirat hadüzenet volt egy új, köztársasági államrend ellen: Horthy király nélküli operettkirályságának visszaállítása mellett, amelyben a közjog felett álló királyt koronázó hercegprímás a legfelsőbb közjogi méltóság lehetett. Tudom, hogy ebben sokan még most sem értenek egyet velem, de gyermekkori emlékeim alapján – amelyeket megerősített a forradalom utáni emigrációm első éveiben, Amerikában elért számos Mindszenty-dokumentum – már a hatvanas évek elején kezdett bennem kiforrni a meggyőződés, hogy Mindszenty József minden konfrontációt vállaló, magát mindenek fellett állónak tartó hatalomvágya nagyban hozzájárult a háború utáni egyre nehezebb sorsunkhoz.

1959 őszén a forradalomról szóló egyetemi nyilvános beszélgetésemen valaki megkérdezett, miért Magyarországra csapott le Sztálin acélökle a legkeményebben. A kérdező történész sorsunkat „testvérnépünkével”, a finnekével hasonlította össze. Ők sokkal könnyebben úszták meg azokat az éveket, noha Sztálinnak lett volna oka, hogy megbosszulja a Vörös Hadsereg megalázását az 1939-es téli háborúban, amely Hitlernek vérszemet adott az „agyaglábakon álló óriás” megtámadására. Bennem az a beszélgetés élesen felidézte Mindszenty nagyon agresszív, sokakat nyilván irritáló vagy éppen aggasztó beszédeit, és kezdtem megérteni, miért álltak sokan a kommunisták soraiba: tartottak a Horthy-korszak visszatérésétől, és ez ellen a kommunisták nyújtották a legjobb garanciát. Abban egyetértettem a történésszel, hogy Horthynak köszönhetjük, amit ő Magyarország második Trianonjának nevezett, de sorsunk összevetése a finnekével arra ösztönzött, hogy többet tudjak meg saját emlékeimnél a háború utáni évekről. Az igazi áttörést ebben az 1974-ben, Kanadában kiadott Mindszenty-emlékiratok (fentebb ebből az agyonjegyzetelt példányból idéztem) jelentették számomra, amint felelevenítették a háború utáni emlékeimet, beleértve az iránta érzett tisztelet–harag konfliktusomat. Tisztelet, mert kiállt a moszkovita bolsevikok ellen, és harag, mert nem a demokrácia és a köztársasági eszme oldalára állt, hanem azt a paternalista „nem kell gondolkodnotok, mi tudjuk, mi jó nektek” egyház-állam szövetséget képviselte, amely az utóbbi évek Horthy-nosztalgiájában is visszaköszön. Meg a gyűlöletszító, kirekesztő nyilaskeresztes nacionalizmus pár évvel ezelőtti felélesztésében, a (még visszafelé elsülhető) kormánybuktatás reményében.

Végül a Nemzeti Hitvallás értette meg valójában velem: mindamögött, ami most értelmetlen arroganciának tűnik, a harmincas évek szakrális nacionalizmusa áll. Egy különbséggel: Horthy Miklós, ha nem is lángész, nagyon impozáns figura volt, aki élete folytán fontos pozíciókat töltött be (szárnysegéd, tengernagy), és megengedhette magának, hogy nálánál okosabb emberekkel vegye körül magát. A most felépülő szakrális nacionalizmus a Horthy-korszak karikatúrája, s így valószínű, hogy a háború előtti évek kormányzásánál is több kárt tesz majd. Különösen gazdasági fronton, mert nem látok a kormányban senkit, aki megértené: gazdasági felzárkózásunkhoz szellemileg kell európaivá válnunk – és ennek legnagyobb akadályát éppen a Nemzeti Hitvallást és az egész „alaptörvényt” átitató (és a még tervezett törvények: lásd pl. Mária mennybemenetelének, augusztus 15-ének nemzeti ünneppé tételét) Horthy-korszakbeli, teljesen idejétmúlt szakrális nacionalizmusban látom.

Ha újra egységes nemzetté akarunk válni, jobb, ha nem bízzuk magunkat az egyéni üdvözülést ígérő, mindig is megosztó kereszténység „nemzetmegtartó” szerepére. Vagy legalább a keresztény/keresztyén megnevezéssel fogadjuk be protestáns testvéreinket is ebbe a vélt szerepbe. És mindenképpen utasítsuk el a Horthy-korszak szakrális nacionalizmusát, amely ahhoz a nagy dicsőséget ígérő, értelmetlen háborúhoz és a faji tisztaságot ígérő vészkorszakhoz vezetett, amelyben sok százezer magyar veszett oda. Ez a fiatal gyerekembereket is fanatizáló, szakrális nacionalizmus vezetett az „Istenért és hazáért” értelmetlen végső ellenállásához, amely romba döntötte városainkat, majd hatalmas jóvátételre kötelezett, amely magalapozta adósságspirálunkat. A második Trianonról nem is beszélve, amelyben többet vesztettünk el, mint amennyi területet a fasiszta-náci, olasz–német segítséggel pár évre visszanyertünk.

Világszerte sok tragédiához vezetett a nacionalizmus, de mi megtanulhattuk volna, hogy nincs nagyobb veszély, mint a minket minden nép fölé emelő magyarok Istene, Nagyasszonya, védőszentjei (és táltosai) szakrális nacionalizmusa. Legalább azoknak, akik túlélték a Horthy-korszak szakrális, és a Szálasi-vészkorszak diabolikus nacionalizmusát, tudniuk és hirdetniük kéne, mire vezet, ha istenítünk magukat kisisteneknek hívő demagógokat.

A szerző közíró