Itt a vége?!
Elkészült a közoktatási törvény koncepciójának újabb tervezete (ezzel párhuzamosan dobták vissza másodszor a felsőoktatási törvény tervezett koncepcióját, újabb Hoffmann „siker”). Mint a HVG-ből tudjuk (Az oktatási reform reformja, 2011. május 14.) egy szakmailag értelmezhetetlen kérdőívre alapozza az államtitkár megtévesztő állítását, miszerint komoly szakmai párbeszéd, egyeztetés előzte meg a tervezet publikálását.
A kép, ami kialakul az olvasóban, rémisztő és elszomorító. Most kezdi az elemző megérteni, mi lehetett az oka annak, hogy Hoffmann kolléga a 80-as évek közepét tartotta a legalkalmasabb időszaknak az MSZMP-tagságra – ekkor kérte felvételét akkori „pártunk és kormányunk”-ba. Az egész elképzelés bűzlik a késő kádári puha diktatúra módszerétől, világképétől, céljaitól, de „új” keresztény köntösben. Ennyiben erősen hasonlít a két háború közötti ócska, poroszos iskolarendszerhez.
Megyünk vissza, tönkretéve a jól működő, modern rendszereket, megfosztva intézményeinket a valódi feladatok megvalósítási lehetőségétől, a gyerekközpontú, szerethető, vagy legalábbis élhető iskola működésétől, melynek alapvető, sőt talán egyetlen feladata, hogy a helyi közösségek, az iskolát választó családok értékeinek és elvárásainak megfelelően boldog és hasznosítható gyerekkort biztosítsanak csemetéiknek.
Sajnos ebből a „förmedvényből” nem lesznek tüntetések, nem lesznek akár Európáig is elérő viták. Hazánkban az iskola nem kiemelt közéleti kérdés, pedig borzalmas alkotmánnyal vagy rémisztő médiatörvénnyel még lehet – ha nem is könnyen – élni, de ideológiailag meghatározott, gyermekellenes iskolákkal nem!
Nézzük a konkrétumokat, csak jelzésértékűen, hiszen az anyag szellemisége, céljai és eszközrendszere oly mértékben elfogadhatatlan, hogy nem érdemli meg a részletes szakmai vitát.
Az elképzelés fő mozgatórugója az iskolarendszer újraállamosítása, az állam, mint az egységes rendet teremtő politikai hatalom kiterjesztése.
Ezzel az iskola ügye a helyi közösségektől ismét az állam, a mindenkori politikai hatalom kezébe kerül vissza. [Holott már 1985-ben (!) a közoktatási törvény akkori, Gazsó Ferenchez köthető reformjával visszakapták az iskolák az önrendelkezést. Ezt venné most el a Fidesz.] Az iskola – az óvoda – a megálmodók szerint nem a szó igazi értelmében vett közszolgáltatás, ahol a család a megrendelő és a gyerek a meghatározó szereplő.
Az iskola ismét a mindenkori politikai hatalom játékszere, transzmissziós szíj az állami politika kezében. A tervezet értékként a közszolgálatot, a központilag meghatározott akarat végrehajtását tekinti az iskola, a pedagógus feladatának. Természetesen központi elvárások és központi ellenőrzés alapján.
Sokszínűség, valódi pedagógiai műhelyek helyett oktatás-végrehajtó intézmények (vö. börtön, vagyis büntetés-végrehajtó intézet).
Rugalmasság, gyermekközpontúság, verseny helyett kézi vezérlés, politikai meghatározottság és kiszolgáltatottság. No, ezt kívánja Hoffmann kolléga és csapata.
A pedagógus a továbbiakban nem a helyi közösség, az iskolát alapító és azt működtető helyi társadalom szolgálója, hanem állami alkalmazott, aki fölött a mindenkori kormány hivatalnokain keresztül gyakorolja a munkáltatói jogokat.
Szomorúan kell jeleznem esetleg örvendező egykori kollégáinknak, akiknek egy része régóta vágyik állam bácsi ismételt felügyeletére és gondoskodására, hogy a legrosszabb önkormányzat is jobb gazdája a legjobban működő államnál az iskolának, hiszen számonkérhetően, elszámoltathatóan jelen van. Különös pikantériája a tervezetnek az az elképzelés, hogy az egyházi iskolák tanárai is állami státuszban lennének: „éljen” a szekularizáció, az állam és egyház következetes szétválasztása.
Nem mellékes és nagyon árulkodó az alapítványi és magániskolákra vonatkozó elképzelés: ezeket a tervezet lényegében felszámolja, megszüntetve ezzel az eddig alkotmányban garantált tanszabadságot, szabad iskolaválasztást. Csak látszólag megengedőbb az a változata a tervezetnek, amely külön engedélyhez kötné a nem állami iskolák működését, speciális igények esetén. Tehát, ha az éppen aktuális politikai hatalom valamelyik hatalmassága alapítványi iskolába járatná gyermekét, akkor mód nyílhat akár néhány magánintézmény működésére is. És itt nem elsősorban arról van szó, hogy mi lesz azzal a sok tízezer gyerekkel, akik ilyen iskolákba – óvodákba – járnak, még arról sincs feltétlenül szó, hogy mi lesz azokkal (kb. tízezer tanár), akik itt tanítanak. Az igazi probléma a szabad iskolaválasztás, az iskolateremtés szabadságának, az alternatív lehetőségek felszámolásának nagyon is tudatos és a társadalmi közmegegyezést alapjaiban kikezdő, felszámolása.
Az államosítással együtt megszűnik az iskola pedagógiai autonómiája, kimeneti szabályozás helyett központi szabályozás és utasítás, szakmai tanácsadás, minősítés helyett a szakfelügyelet teljes körű helyreállítása.
Az iskolai pedagógiai programok sokszínűsége, helyi igényekhez, viszonyokhoz alkalmazkodása helyett a szabad keretek minimalizálása – akár 10%-os mértékűre.
Valódi választást jelentő, vizuálisan is folyamatosan megújuló, korszerű tankönyvek, taneszközök helyett központi tankönyvellátás „természetesen” mindenkinek ingyen, hiszen a családi adókedvezmény sokszor milliós többlete nem „elegendő” a jobbsorsú gyerek szüleinek tankönyveik megvásárlására. Jön természetesen az intézményesített szegregáció is, előkészítő osztály és Híd-program álnéven.
Integráció, együttnevelés helyett korai szétválasztás, a leszakadók, lassabban haladók, hátrányban lévők leválasztása, külön kezelése. Igazi barbárság és nem egyszerűen a leszakadók, hanem legalább ennyire a többség miatt, akik így nem tanulnak meg együtt élni, elviselni, alkalmazkodni. A társadalom végleges és végzetes kettévágása és nem mint következmény, hanem büszkén vállalt cél, feladat.
Hol van itt, kérem, az olyan sokat büszkén hivatkozott (jelzem joggal) hódmezővásárhelyi integrációs modell? Hol van itt kérem, az olyan sokat hangoztatott roma felzárkóztatás?!
Tehetséggondozás címen persze folyik felül is a szegregáció a 6 és 8 osztályos gimnáziumok, mint valami janicsárképző intézetek lebegnek a tervezet kiagyalói fejében központilag megnövelt tanulói óraszámmal, kötelező tantárgyi versennyel és persze legalább 3 idegen nyelvvel. „Hogyan tegyük tönkre gyerekeink kamasz éveit intézményes keretek között” játék részeként. Folyik tehát a magyar közoktatás egyébként sem túl erős intézményeinek szétverése, politikai elfoglalása, teljes központosítása. A középszer intézményes elrendelése.
Tényleg ezt akarjuk? Tényleg így gondolja Pokorni, Lázár, Kósa vagy Rogán? (Pokorni nyilván nem, régóta ismerem, komoly szakismeretekkel bíró, kiváló kolléga. Csak éppen kérdés, mennyi a valódi jelentősége annak, hogy ő is pontosan tudja: oktatási szakembernek ez a koncepció vállalhatatlan.) Tényleg hagymázas, múltba merengő, keresztény kurzusban hívő – szakmai értelemben –végtelenül konzervatív hülyeségáradat alakítja át, repíti vissza a magyar iskolarendszert részben a Horthy-, részben a Kádár-érába?!
Már csak reménykedhetünk, hogy a tehetetlenkedés, a zavarosság, a pénzhiány és persze a valódi nyomásgyakorlás, szakmai vita – amiből nagyon keveset látunk és olvasunk mostanság – gátat szab a magyar közoktatás értékei és eredményei felszámolásának.
Jó lenne, ha ezt a gyerekek megúsznák!
