Jelen sorok fogalmazója pedig megtudhatta a közleményből, hogy ő bizony már nem kurátor. Megbízatása három évre szólt volna, szakmai szervezetek delegálták (társaival együtt) e kuratóriumba. Miniszter úr azonban nem bocsátotta el őt, mint ahogy szerződést sem írt alá vele, óvatosságból, hanyagságból, számításból – sosem fogjuk megtudni, bármilyen kafkai számítgatásokban is bocsátkozunk.

Történelmi kitérőt kell tennünk. Az újságból megtudni, hogy az ember mi nem, e sorok írójában régi és borzalmas emlékeket ébreszt, ahogy elődei is szoronghattak nemritkán, amikor a hatalom „üzent”. Énnekem Ceausescu országában a 80-as évek végén adatott megtapasztalnom, milyen amikor az újság hallgatással közöl valamit: hogy például megszűnt a magyar nyelvű iskolám. Nem az épületet bontották le persze – bár nyilván jól esett volna a néhány száz éves épületeknek nekimenni buldózerrel –, csupán nem indítottak többé benne magyar osztályt, így folyt az elrománosítás. Az újságban megjelent az iskolák jegyzéke, s a mienk nem volt benne. Ez nem sajtóhiba, rögtön tudtuk, ilyenben sohasem hibázott a sajtó.

Hogy a városomnál maradjunk: a Kolozs megyei párttagok jegyzékét az 50-es évek második felében ha olvashatta valaki, és nevét nem találta a jegyzékben – mert éppen ki lett zárva… „Kolozsváron működő ügyvédek jegyzéke”, írták 1941-ben, és valaki nem találta benne a nevét, mert történetesen nem bizonyult eléggé magyarnak... „Magyar beszerzési források”, írták az újságok, egy soknyelvű, soknemzetiségű városban, aztán sokak boltját lefoglalták. De amíg az én iskolám be nem zárták, úgy gondoltam, mindez már a múlt. Sőt ma is úgy hiszem, új hazámban, effélemódszerek már nincsenek: hallgatással közölni. A nem közlés, a kiradírozás, a retusált fényképek története, amelyeken valaki nemkívánatos személylyé vált, bár eredetileg szerepelt rajta, messze vezetne. Néhányan most nem szerepelünk e fényképeken.

A független színházi kuratóriumról van szó, a VI-os kategóriában regisztrált színházakról, ami a legfontosabb, eddig a legnagyobb pénz felett diszponáló döntéselőkészítő testület; e terület támogatását törvény írja elő. A színházi szakma számára fontos, az ország történetében nyilván porszem. A kultúra egy piciny, de mozgékony, az újnak helyet adó, a „nagy” színházi rendszerbe való bekerülést biztosító előszoba, amely a maga módján teljes értékű lakóház, társulatok, művészek otthona. Kuratóriumunkat 2009 novemberében kérték fel, szakmai szervezetek delegáltak minket, személyünket a minisztérium tanácsadó testülete, az Előadó-művészeti Tanács (EMT) javasolta, majd a miniszter felkért a feladatra. Egyetlen levelet őrzök egykori államtitkár asszonytól e témában, 2009-ből. Szerződésre már nem került sor, a tavalyi választások hosszú átmeneti időszaka miatt, a rettentő slendriánság miatt, majd a 2010-es pénzzárolások miatt, ami gyakran –legalábbis a független színházi területen – elvonás lett. 2010 május–júniusában azonban döntöttünk a pályázatokról, végtelen sok és kimerítő munkaórában, nyolcnapi ülésben; mindezt az EMT jóváhagyta, a már új kormány minisztere minden nyilvános kommentár nélkül aláírta. Aztán zárolva lett a pénzből 34%, de ez már tőlünk független, s e pénzt soha nem adták oda (tavaly), nem közölték, hogy a zárolásból elvonás lett, a területen a feszültség ettől csak nőtt. Ezt követően mi igyekeztünk ellátni kurátori feladatunkat, nézegettük az előadásokat, figyeltük a területet, hiszen rövidesen pályázat lesz és meg kell állapítanunk, hogyan használták az odaítélt pénzeket. 2010 szeptemberében történelmi „kiülésre” került sor: a kuratórium odaállt a pályázók elé és elmondta; hogyan döntött, milyen szempontok szerint, milyen rendszert próbált átláthatóan felépíteni.

A minisztérium most azt üzente: elégedetlen a munkánkkal. Nem köszönte meg az eddigieket egy pár sorban, és nem is bocsátott el hivatalosan, csak éppen másokat nevezett meg az új pályázati kiírásban. Csakis szakmai kifogás lehet személyünk ellen – sorstársaim Szabó György, a Trafó igazgatója, GáspárMáté, a Krétakör egykori menedzsere, Sirató Ildikó, a Magyar Táncművészeti Főiskola akkori oktatója, magam pedig, mármint a Színházi Kritikusok Céhének elnöke, kaptam és vállaltam a felkérést. Szakmai jelenünk-jövőnk, hozzáértésünk, tisztességünk, elkötelezettségünk, tapasztalatunk megkérdőjeleződött. Fontos lenne tudni személyre szabottan, mit és hol hibáztunk, hiszen nem mindenkit, csak négyünket érint az elbocsátás. A delegáló szakmai szervezeteknek el kellene számolnunk, de így nem tudunk. Egy civil szervezetet vezetek, kritikusokat, akik most megtudhatták, hogy a munkáltatónk, a minisztérium alkalmatlannak tart egy kurátori feladat ellátására, holnap tehát joggal bizalmatlansági indítványt nyújthatnak be ellenem.

A hatalom nem kér elnézést és nem köszön meg, vele szemben nincsenek emberi elvárásaink, bár miért ne lehetnének, elvégre a minisztérium megbízónk és munkáltatónk.

A minisztérium „döntését”, az új pályázatot és az új kurátori neveket május 6-án közölte, május 9-én pedig levelet kapok az NKA-tól (a szerv, amely 60 millió forintért bonyolította a pályázatot) „Tisztelt Kurátor Aszszony” megszólítással, amely tájékoztat arról, hogy elkészült a (régi) szerződésünk, melyet 2009 novemberében kellett volna megkötnünk három évre.

Az új kuratóriumban nyolc férfi ül; XXI. század, Európai Unió, még érvelni is kényelmetlen: ilyen kuratórium nincs, ne legyen. Az Előadóművészeti Tanács nem ezt, hanem a régi kuratóriumot hagyta jóvá, az újat nem.

Az új pályázati kiírás ezer sebből vérzik, az érintettek most dolgoznak azon, hogy valamit tegyenek, ha még lehet, és ez sokkal fontosabb a kuratórium kijelölésénél.

Egy kritikusi pálya másból sem áll, mint ítéletekből, folyamatosan kimondjuk, közöljük a véleményünk, védtelenebbek vagyunk, mint egy pártfőtitkár, hiszen mást sem teszünk, mint gondolatainkat, értékszempontjainkat, véleményünket mondjuk, legjobb szakmai tudásunk szerint. Ezt a szakmai integritást most a minisztérium megkérdőjelezte. Amíg nem indokolja szakmai alkalmatlanságunkról szóló döntését, addig csakis politikai döntésként értelmezhető eltávolításunk, amelyet a magam nevében nem fogadok el.

A szerző író, színikritikus