„...eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt, a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, mely akkor is eléggé elborzasztott” – mondja Hankiss Ágnes a Magyar Hírlapban, mely hatalmas betűkkel hirdeti a címlapján, hogy „Heller helyeselte a véres megtorlást”. Ez a forradalom után az ELTE filozófiai tanészékéről kirúgott Heller Ágnes középiskolai tanárnőnek az MSZMP Központi Bizottságához írott leveléből derülne ki, ha lenne benne egy árva szó, ami erről szól, de nincs.

„A párt lényegében helyes politikát folytat... vak voltam ellenforradalmárokká vált barátaimmal szemben”, ezek lennének a legkínosabb mondatok, amelyeket a cím alátámasztására a címlapra tudtak hozni. De ezek is csak akkor lennének azok, ha nem úgy tudtuk volna eddig is, hogy Heller explicit ellenzéki korszaka ’68-ban kezdődött. A levél rendkívül visszafogott, nem is volt elég ahhoz, hogy kiengedjék Hellert a szellemi internálásból. Ha (ráadásul) nagyját és velejét, miként Heller állítja, akkori férje hamisította, nem hamisította elég szervilisre.

Akit ez a levél „borzaszt el”, az vagy hazudik, vagy gőze sincs erről a korról. Nem ismeri a legnagyobb magyar írók által aláírt nyilatkozatot, miszerint ’56-ban „a fasizmus minden üledéke felkavarodott”, amitől csak a Vörös Hadsereg menthetett meg minket, nem ismeri Németh László Utazását, Zelk, Örkény és a többiek szívszorítóan szörnyű, bűnbánó irományait, s pláne nem ismeri a diktatúrát Hellerrel ellentétben végig kiszolgáló pártkáder, Pozsgay Imre aljas cikkeit, melyekből megtudjuk, hogy a renegát Nagy Imre „szellemi képességeit ugyan csak adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban.”

A bűnbánó irományok egyik fő szervezője Aczél György volt, aki nem csupán helyeselt, de hatalmat gyakorolt a véres megtorlások idején.

Eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt az MTA Kézirattárában folytatott kutatásaim során találtam egy iratot (jelzete: MS 6115/23), mely eléggé elszórakoztatott. Egy hölgy 1986. július 25-én kelt leveléről van szó, akitől Aczél egy interjúkötethez kér véleményt egynémely témakörben. Itt most csak az ’56-ról szóló részt idézem (pedig a többi, kivált az „újult erővel, de a régi érvrendszerrel burjánzó” antiszemitizmusról szóló is nagyon érdekes): „Kedves Aczél Elvtárs! (...) 1956-tal kapcsolatban. Nem tudom, Aczél elvtárs tudja-e, hogy létezik egy olyan »pletyka«, hogy ketten voltak, Aczél elvtárs és Fehér Lajos, akik a kivégzések ellen szavaztak. Nem tudom, hogy ez igaz-e, ebben a formában vagy máshogy, mindenesetre nagyon szeretném megérni, hogy erről egyszer beszélni lehessen. (Bevallom, magam is terjesztettem...) (...) Mindkettőjüket sok szeretettel üdvözli, Hankiss Ágnes.”

A levélíró akkor persze még nem ismerhette annak a KB-ülésnek a jegyzőkönyvét, amelyen Aczél és Fehér bizony rábólintottak Nagy Imréék kivégzésére. Hankiss Ágnes akkor még csak olyan hazugságot terjesztett, melyről nem tudhatta, hogy az.