Az elmúlt húsz esztendőben számtalanszor láttam az utcán, mindig egyedül volt és mindig leszegett fejjel ment, a kezében elmaradhatatlan és elnyűhetetlen sporttáska lógott, mint valamiféle törzsi jelvény, és az elmúlt húsz évben egyfolytában melegítőben volt, csuklyás felsőben, és a csuklyát mélyen a szemére húzta, és olyan elszánt tekintettel nézett ki alóla, mintha állandóan az ellenséget kutatná a járókelők között, így menetelt döngő léptekkel közöttünk az utcán. Ennek az embernek mi lehet a célja, ezen tűnődtem, amikor feltűnt a sarkon, és elvágtatott mellettem. Gondoltam, edzésre megy, vagy edzésről jön, de vajon miért? Miért csinálja, ha az évek során nem változik a tekintete? Mert hiába lett idővel egyre nagyobb és félelmetesebb, s hiába hordott egyre szűkebb és rövidebb pólókat nyáridőben, hogy rettentő izmait mindenki láthassa, a szemét ugyanúgy résnyire összehúzta, mint azelőtt, amikor még olyan volt, mint bárki más. Változatlanul leszegett fejjel ment előre, és összehúzott szemmel fürkészte az utca népét, mint aki minden pillanatban készen áll a védekezésre. Miért csinálja ezt, ezen tűnődtem, kitől félhet ez az ember ennyire, és miért nem nyugszik meg végre, hát nem látja magát a tükörben, akkora már, mint a Terminátor, nem mer ővele már senki sem szembeszállni.

A napokban újra láttam, és elkerekedett a szemem, s majdnem hátba vágtam, mint régi cimborát, s kis híján azt mondtam neki, hogy jól van, öregem, értek már mindent.

A Terminátor a temető előtt ült és virágot árult, szokása szerint melegítőben volt, a fején persze az a régi csuklya, egy összecsukható kisszéken kuporgott, nem is értem, hogyan nem roppant össze alatta. Megálltam előtte, hogy virágot vegyek egy barátom sírjára, és úgy tettem, mintha a nárciszokat nézném, de közben őt figyeltem, az izomembert, aki készségesen föltápászkodott, hogy kiszolgáljon. Alaposan megőszült, az arca megráncosodott, többnek nézett ki negyvennél. Mennyi a nárcisz, kérdeztem, kétszázötven,morogta, és kivett egy csokrot a stócból, akkor láttam meg, milyen duzzadtak a kézfején a bütykei. A kétszázötvenet kicsit sokalltam a virágért, mire azt mondta, hogy de hát ez nárcisz, majd a szemembe nézett, s megismételte még egyszer, hogy nárcisz, az újjászületés szimbóluma. Tudom, bólintottam, mire morgott valamit kedvetlenül, de ezt sajnos nem értettem, tanácstalanul álltam, úgyhogy elfordult tőlem és lehuppant a kis székre, és benézett a temetőbe, és akkor megértettem végre ezt az embert, ahogyan a sírokat nézte. Résnyire össze húzta a szemét és leszegte a fejét, úgy bámult szigorú arccal befelé, a kerítés rácsán át a temetőbe, ó, igen, öregem, akkor megláttam benned a született bajnokot, aki a mázsás kövek súlyát mérlegeli és a várható nehézségeket méri föl, aki azon tűnődsz, hogy mi lesz majd, ha te fekszel a súly alá, vajon menni fog-e akkor a fekvenyomás, és ha igen, akkor vajon ki bírja majd tovább erővel, vajon te leszel-e az, aki bírja, vagy az a másik bajnok, a halál.