És most persze nem az fáj, hogy a jövőbeni rowlingok és danbrownok mesés honoráriumainak egy részét elnyeli a net, vagy hogy a kiadó és a kereskedő is veszíteni fog leendő nyereségéből. Hanem az, hogy mind annyian veszteni fogunk. Ugyanis nem titok, hogy jelenleg a kiadók népszerű könyveiken keresik meg azt a pluszt, amit a „szívügyeikre” fordíthatnak: olyan könyvek kiadására, amiket fontosnak éreznek, de sejtik, hogy nem lesznek teljesen piacképesek. Ki vezeti be, teszi íróvá a holnap esterházyját, kertészimréjét, nádaspéterét? Hiszen ők sem tízezres példányszámmal kezdték, s hány évet is kellett várni a Sorstalanság Nobel-díjára? Ki vagy mi fogja ezt a türelmi időt finanszírozni a jövőben? Hiszen ha a bestsellerek nyereségét lefölözi a net, elviszi az e-book (a vonzó tartalmak feltörését szinte borítékolni lehet), akkor vajon mi csalogatja majd be az embereket a könyvesboltokba, ahol más művekbe is belelapozhatnak, tájékozódhatnak?

Pesszimista vagyok, nem is titkolom. Mert miközben a filmszakma a térhatású mozival ismét vissza tudta csalogatni nézői egy részét a vetítőtermekbe, és a zenészek az eladott albumok veszteségeit a koncertturnék bevételeivel pótolhatták, addig az írás feltételei nem változnak, mert nem változhatnak. Fehér felületen megjelenő betűk. Ennyi és nem több. Ez a hatalma és ez a gyengesége is egyben. Írásból megélni eddig is csak maroknyian tudtak, de legalább nekik sikerült. A többieknek maradt az ösztöndíjak, elismerések jelentette kiegészítés. De tételezzük fel, hogy a jövőben egyetlen írónak sem kopik majd fel az álla, mert mindig lesznek olyanok, akik az ingyenesség szirénénekével dacolva is áldoznak majd valamit a szerzői jogdíjra. De mi lesz a kiadókkal? Hiszen a könyv születésének csupán első lépcsőfoka a kézirat elkészülte. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy-egy életmű mögött többnyire ott áll egy éles szemű, vájtfülű, igen művelt és többnyire láthatatlan szerkesztő. Ha a kéziratok mindenféle szűrő nélkül kerülnek fel a netre vagy az elektronikus olvasóra, azt lehet majd az irodalom demokratizálódásaként ünnepelni, miközben a dilettantizmus felé indulunk el szépen, magabiztosan. A könyv ugyanis épp a mostanság devalválódó műveltség hozzáértésével, a gondozással több, mint betűk sorozata.

Azt mondják, a demokratizálódás nem is olyan rossz. A jövőben végre az is szépirodalom lehet majd, amit a mai fékek (például az olvasottság, szépérzék) még nem engedtek annak nevezni. Lehet, hogy pár évtized múlva az akkori Coelhót tartják majd Dosztojevszkijhez fogható és mélységű írónak. És mindenki boldog lehet, hogy úgy olvas, hogy igazából nem is olvas semmit.