Mellár a Népszabadságban megjelent írásában „egyidejűleg megvalósíthatatlannak” nevezte az Orbán–Matolcsy-páros hárompilléres koncepcióját, miszerint úgy csökkentenek adót, hogy közben nem csökkentik a jóléti és szociális kiadásokat és nem folytatnak megszorító (egyre takarékosabb) gazdaságpolitikát. Folytatódott a szerző okfejtése azzal, hogy kilenc hónapnyi vajúdás után a gazdasági kabinetben „megfogant egy másik gazdaságpolitika” (Széll Kálmán Terv), amely tagadása/meghaladása az előzőnek, amennyiben immár a szerkezeti reformokra helyezi a hangsúlyt, de csak ennyi látszik belőle egyelőre, nem több.

Negyedszázaddal ezelőtt valami hasonló zajlott le Magyarországon. Kádár Jánosnak az MSZMP 1985-ös kongresszusa előtt az az ötlete támadt, hogy kerüljön, amibe kerül, dinamizálni, azaz takarékosság helyett növekedési pályára kell állítani a gazdaságot s ezzel egyidejűleg a már évek óta stagnáló életszínvonalat is. Óhajának megfelelően az engedelmes pártvezetés igent mondott erre a tőrőlmetszetten voluntarista, semmilyen belső forrásra nem támaszkodó tervre, amely beleszőtte a dinamizálásba a több évi restrikció után már-már megvalósulni látszó pénzügyi egyensúly kívánalmát is.

Minden szakmabéli tudta, hogy itt egy „lehetetlen hármasságról”, egymást kioltó, ennélfogva megvalósíthatatlan célokról van szó. Hacsak... Hacsak – idézem megint Mellárt, de már a jelenből – „nem vonnak be külső forrásokat”. Kádár parancsára a gazdasági-pénzügyi vezetés pontosan ezt tette. Hitelből növelt életszínvonalat. Orbán úgy nyúlt külső forrásokhoz, hogy az egyensúly (nem az életszínvonal) megtartása végett „lerabolta” a bankokat, a szolgáltató szektort, a nyugdíjpénztárakat.

Ámde annak idején az Orbánékkal összefüggésben említett kilenc hónapos vajúdásnál kevesebbre, csak hat hónapra volt szükség a revízióhoz. Ennyi telt el két KB-ülés között. Az első (júniusban) rózsás növekedési, fogyasztási, beruházási számokat fogalmazott meg (vö. Matolcsy álmai) az 1986-tal kezdődő új ötéves tervre, a második (decemberben) már agyon is ütötte ezeket a számokat. Mindet leszállította.

Ez volt az akkori vezetés kvázi „Széll Kálmán Terve”, a kényszer jegyében. A lesújtó mérlegek láttán kisvártatva jött az izzadságos beismerés is: semmi se alakul úgy, ahogyan a főnök elképzelte. Gyorsan visszatértünk a megszorításokhoz, amiképp szó szerint ezt az utat járják Orbánék is, akármennyire ismételgetik nap mint nap e fogalom és gyakorlat lejárt szavatosságát. De amiképp Kádár, a mai miniszterelnök se képes önkritikára.

A hajdani „nagyvezír” még két legkiválóbb pénzügyi szakemberét, Faluvégi Lajost és Hetényi Istvánt is képes volt beáldozni, nehogy rá essen a kolosszális tévedés árnya. Matolcsy úr, figyelem!