A magyar történelem mélypontja, amelyről mindenkinek tudnia kell

Noha nem derül ki a Népszabadság cikkéből – „Átrendeznék a holokauszt kiállítást” (2011. márc. 25.) – s Gál András Levente államtitkár (közigazgatási és igazságügyi tárca) öninterjújából (ilyen műfaj is létezik), hogy a Holokauszt Emlékközpont (HDKE) jelenlegi kiállítása kikben kelt „felesleges feszültséget” – egy feszültségforrásról nyomban beszámolhatok. Jómagaméról, akiből ez a megnyilatkozás többrendbeli feszültséget hívott elő.

Nem először írok (feszültségemet levezetendő) – többfajta minőségben is a HDKE-ról. A helyéről („A hazugság helye”) s majd a funkciójáról. Íróként, zsidó kulturális lap szerkesztőjeként, amelynek célja – nem is lehet más – a holokauszt traumájának a feldolgozása. Mivel úgy gondolom, hogy csak a trauma kultúrába feloldása („Holocaust, mint kultúra” –Kertész Imre szép és nagy gondolata) nélkül zsidók és magyarok együttélése lehetetlen. E gyászmunka ügye – sajnos – az elmúlt 20 évben, sok pozitív esemény, kezdeményezés ellenére sem vált meghatározóvá. Sok mutatója pedig – idetartozik a megszólalásomat most kiváltó „mintha”-interjú iránya – negatív, s talán már viszszafordíthatatlan tendenciákat mutat.

Lehet, a folytonos feszültségre figyelmetető tevékenységem miatt nyertem meghívást (Orbán Viktor kívánságára) az intézményt alapító kuratóriumába. Az alapítók közül az utolsóként, nem mondtam le menet közben – jelenlétemmel tiltakozandó az intézmény vezetése ellen, amely hosszú időn keresztül nem szakemberekre bízta a nemzet emlékezetének e fontos helyét. Épp most határoztam el, hogy végre felajánljam a lemondásomat, mert Haraszti György és Szita Szabolcs páros biztosíték, hogy végre szakmailag avatott kezekben lesz az intézmény vezetése. (Bár szerintem semmilyen személyi feltétel nem oldja fel az „emlékezés helyének” téves kijelölését. Nevezetesen, hogy épp egy zsinagógában emlékezzünk – holott nem a zsidók követték el a holo kausztot, s nem a zsinagógában. Az ország összes vasúti állomása, vagy téglagyára autentikus hely lenne a trauma gyógyító felidézésére.)

Az államtitkár önmagát megkettőző elmélkedésében elsősorban az a feszültség, hogy államigazgatási funkciójában beavatkozik egy intézmény tartalmi tevékenységébe. Ez a hétköznapi demokrácia kérdése. Egyetlen publikációval, tudományos minősítéssel sem rendelkezik a témában, amelyben most meg(ki)nyilatkozott, így magánemberi véleménynyilvánítóként sem releváns. Politikai akaratnak rendelné alá a történelmet – mint az egyiptomi fáraók, akik átvésették az előző dinasztia hierioglifáit? Vissza – nem a közép, de – az ókorba?

Annál is inkább feszültségkeltő e jelenség, mert nemcsak a történész szakma, de a mindennapi emlékezet is pontosan tudja, hogy az erdélyi zsidók sorsát – akik a magyarság eszmei és kulturális terjesztői voltak a kisebbségi területen Trianon előtt és után – a bécsi döntés, s nyomán a visszacsatolás pecsételte meg. Ezért, ha lehet, tragédiájuk még mélyebb és fájóbb, mint anyaországi társaiké. Példa rá erre a dél-erdélyi (a Románia kezén maradt) zsidók sorsa. A hajuk szála sem görbült. Leszámítva a Románia kiugrását követő néhány hetet, amikor a területre behatoló magyar egységek és mögötte a csendőrség a zsidók felkutatásával és gyilkolásával foglalatoskodott. Nagysármás esete – Sütő András is megírta – a magyar történelemnek, erkölcsi értelemben legalábbis, a szimbolikus értelmű mélypontja. Történetéről éppúgy illene tudni minden magyar embernek, éppúgy, mint Auschwitzról.

A Hitlerrel szintén szövetséges Románia, s az antiszemitizmussal a magyarénál nem kevésbé átitatott román társadalom, a dél-erdélyi magyar zsidókat miért nem bántotta?

Többek között ezért érdemes a történelmet tanulmányozni, bemutatni és a mai „mindennapi élet”-et befolyásoló elemeit a közdiskurzus (közgyógyulás) tárgyává tenni. Azért, mert a Magyarországtól elvett területeket meg kívánták tartani. E céltól vezérelve a e területek szerves társadalmi és kulturális erejét nem hangolták maguk ellen – noha a saját zsidóságukat, saját kezűleg pusztították el. (Erre fókuszál a világhírű tudós, Randolph Braham kis könyvecskéje: Román nacionalisták és a holocaust, Budapest, 1998.)

Bizony Trianon megmásíthatatlanul az 1940–1944-es periódusban lett beírva a történelem nagykönyvébe. S mégpedig nem a rossz igazságosztóval, Hitlerrel, (hiszen Romániának is ő osztott), hanem azzal a cselekedet sorozattal, amit a magyar közigazgatás (a Horthy-rendszer) vitt ott végbe – többek között az Erdély társadalmához szervesen hozzátartozó magyar zsidóság kiszántásával.

Az önmegismerés – elismerem – feszültségforrás. S talán elkövetői oldalán méginkább, vagy másképpen, mint az elszenvedőin. Azonban a fesztültség erőszakos elfojtása csak újabb frusztrációkhoz és idült betegségekhez vezet.

A szerző író, a HDK kurátora

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.